Olyan volt ez a mostani választási kampány, mintha a résztvevők, még az indulás előtt megbeszélték volna egymás között, hogy úgyis annyi bajuk van az embereknek, semmi szükség a vegzálásukra, a lehető legegyszerűbben legyünk túl ezen a kötelező gyakorlaton. Talán még azt is lepacsizták, hogy a biztos győzteseknek és a biztos veszteseknek sem nagyon kell túráztatni magukat, a többi kis szereplő meg bele se fogjon semmi komolyba, mert az embereket, ez az egész úgy sem érdekli. Szerintem kiegyeztek abban is, hogy azért a látszat kedvéért teleaggatják a várost – persze csak a nagyok – molinókkal és plakátokkal, csak a hagyományok miatt, de ennél többet sem maguktól, sem a választóktól nem kívánnak. Talán annyi játékteret engedhettek, hogy ha az egyik kereszteződésben megjelent az egyik oldal molinója, akkor oda a másik másnap helyezte ki a sajátját. Esküszöm, azon se lennék meglepődve, ha a molinókat is ugyanott gyártották volna, és ugyanazok az emberek tették volna a helyükre. Csak, hogy ne kelljen túl sok embert bevonni ebbe az egész demokrácia izébe, mert az emberek szeretik a nyugalmat.
Mert mennyire idegesítőek voltak azok a kampányok, amikor egy-egy párt – látható pártból is volt kettőnél több – országosan ismert vezetői szállták meg a művelődési házak nagytermeit, hogy ott ők legyenek a fő műsorszám, és ne a filléres Dáridó. Az idegeinkre tudtak menni a minden utcasarkon felállított asztalkák, ahol szóróanyagokat tukmáltak ránk, sőt még úgy is csináltak a jelöltek, mintha beszélgetni akarnának velünk, és érdekelné őket a véleményünk. Az meg egyenesen az agyunkra ment, ha a politikai riválisok vitatkoztak egymással, pro és kontra érvek repkedtek, az egyik leleplezte a másikat és viszont. A hideg futkos a hátamon, ha eszembe jutnak azok az elvetemült idők, amikor még hezitálni lehetett amiatt, hogy régen ki, mit mondott, és mit valósított meg. Arra meg már jelzőt se találok, hogy voltak olyan idők, amikor bátran el lehetett menni érdeklődőként egy-egy párt eseményeire, és ez senki számára nem azt jelentette, hogy az adott párt a kedvencünk, tehát… (és akkor is sorolhatja mindenki a maga jelzőit az általa utált másik oldalra vonatkozóan).
Borzasztó állapotok voltak ezek, mert azt feltételezték, hogy ebben a demokráciának nevezett társasjátékban mind a két oldalon értelmes, gondolkodó lények állnak. Persze, most is azok állnak, csak éppen a választók és a választhatók a választási kampány időszakában nem nagyon beszélnek egymással.
Mert mintha valaki kitalálta volna, hogy idén a látszatkampány is elég.
Most vasárnap 74 egyéni jelölt közül lehet majd Szolnokon választani. És mivel az élethez kell egy nagy adag szerencse is, bizakodjunk, hogy úgy is sikerül magunknak jó elöljárókat választani, hogy a jelöltek többségének a nevével sokan a szavazófülke unalmában találkoznak majd először.
A következő négy évben pedig ne sok szót ejtsünk erről a kampányról, mert erre egyetlen résztvevő – se jelöltek, se választók – nem lehetnek majd büszkék.
