A város két jelentős terét - a Kossuthot és a Hildet - köti össze a Hubai utcai átjáró. A fala olyan, amilyen egy elhanyagolt környéken lenni szokott. De itt? Nem lehetne az alkotóknak kijelölni valahol festhető falat? Itt nem, ott megnézném, hogy mit alkotnak.

Szolnok egyik kapujában, a vasútállomás előtt, bő három éve helyeztek ki a megszépült parkba legalább harminc padot. A padok viszont olyanok, mint a növények. Ha nem ápolják őket, tönkre mennek, rohadni kezdenek, majd elpusztulnak. És ahogy a gondozatlan kertet elfoglalja a gaz, az elhanyagolt parkot, a szemét. Szóval szép lassan hasonlítani kezd az állomás előtti park az állomásra.

Úgy tűnik, a szolnokiak egyebet nem tehetnek, mint megértően figyelik a Tisza szálló immár másfél évtizedes pusztulását, ami maga alá temetett egy fürdőt, egy legendás fagyizót, egy éttermet és rendezvényhelyszínt is. Megértőnek kell lennünk a magántulajdonnal, a tulajdonos érdekeivel szemben. Mindig csak nekünk. És immár azt is el kell fogadnunk, hogy szegénynek seprűre se futja. Meg kell értenünk, hogy az omladozó épület környéke csak szemetes, koszos és gondozatlan lehet. Szolnok legszebb része.

Idén januárban kellett megtámasztani a "Merengő Krisztus" baldachinját, mert félő volt, hogy összedől. Biztos az aggodalom okozza, de nekem úgy tűnik, mintha tovább dőlt volna. Hatalmas szégyene lenne Szolnoknak, ha a város három legrégebbi szobrának egyike azért pusztulna el, a frissen felújított Belvárosi Nagytemplom tövében - igaz, a hatvan éve megalázott Szentháromság szobrunkkal szemben - mert egy év is kevés volt a megmentéséhez.