A jó bemutatóhoz először is kell egy olyan rendező, aki nemcsak a nevét akarja látni a színlapon, aki valamit el szeretne érni a próbahetek alatt, akinek céljai vannak a színészeivel és a nézőkkel. Az ilyen rendező veszi magának a fáradtságot és bátorságot, hogy a terveihez színészeket válogasson, és ha helyben nem talál megfelelőt – mert a mércét nem viszi lentebb -, akkor hoz máshonnan. Ő nem az ismert klisékből dolgozik, hanem gondolkodik, alkot, a maga képére formálja a darabot
A Jézus Krisztus Szupersztár középiskolás éveim alapműve. Láttam filmen, láttam a nyolcvanas évek közepén Szikora János rendezésében, a Rock Színház nagyszerű bakelitlemezét pedig rongyosra hallgattam. Tehát úgy ültem be a Szigligeti nézőterére, hogy nehéz lesz engem meghódítani.
Ám sikerült. Mert a fentebb említett elvárásaimnak Radó Denise – ismét – maximálisan megfelelt. Sőt! Újra le kell írnom, amit egy éve is: az évad legjobb rendezései Radó Denise nevéhez köthetők Szolnokon. Most éppen olyan Jézus Krisztus Szupersztárt rendezett, ami sem az amerikai filmre, sem a legendás Rock Színházi produkcióhoz nem hasonlít, mert önálló alkotás.
Viszont a rendező ott szárnyalhat, ahol a színházi háttér ezt megengedi. Úgy tűnik, a Szigligetiben ezzel nincs gond. Radó Denise elképzelései ugyanis nem valósulhattak volna meg, ha nincsenek ismét szép jelmezek, nívós díszletek, és egy olyan zenekar, amelyik képes a darabot eljátszani. Csík György díszletei és Jánoskuti Márta jelmezei legalább annyit tesznek hozzá a sikerhez, mint a rendezés, a színészek és a Zádori László vezette zenekar.
És, ha már a zenéről esik szó, le kell írnom három nevet: Debreczeni Márta, Kenyér Klára, Nádai Bea. Az Angyalok szerepét játszó, valójában a színpadon mozgó, eszméletlenül éneklő mini karról van szó. A három hölgynek olyan a hangja, hogy beleborzongtam. Cserháti Zsuzsa szolnoki reinkarnációi.
Azzal pedig nincs semmi baj, hogy a főbb szerepeket nem a szolnoki társulat tagjai kapták. Egyrészt azért, mert Dolhai Attila Jézusa, Vári-Kovács Péter Júdása, Hüse Csaba Pilátusa és Farkas Gábor Gábriel Heródese parádés. Másrészt, mert néhány korábbi szolnoki operettbemutatóval szemben így bizonyítást nyer, hogy nem kell megelégedni a nagynevű, de gyengécske fővárosi sztárokkal, lehet kisebb nevű, de nagyobb tehetségeket is meghívni.
A szerepeikre alkalmas vendégművészek mellett pedig a szolnoki színészek is csilloghatnak. Azzal nem mondok semmi újat, hogy Kertész Marcella most is ragyogó. Azt azonban érdemes hozzátenni, hogy ezen a rockos hangján még soha nem hallottam énekelni. De neki ez is megy. Nemhogy egyenrangú partnere a vendégeknek, sokkal, de sokkal több annál.
A legendás rockopera szolnoki adaptációja fele ilyen jó se lenne a Szigligeti társulata nélkül. Amikor Molnár Nikolett, Lugosi Claudia vagy éppen Sárvári Diána szótlan, vagy szólóra lehetőséget sem adó szerepet is becsületesen játszanak – nem csak jelen vannak! -, amikor a tánckar ismét kiteszi a lelkét, amikor mindenki arcán az látszik, hogy a saját szerepét élete alakításának tartja, akkor ott valami nagyon rendben van. Zelei Gábor Annása maga a meglepetés, nem is értem, miért rejtegetik ezt az embert aprócska szerepekben. Dósa Mátyás Pétere pedig számomra azt bizonyítja, hogy nem múló sztárság vagy divat ez a fiatalember. Kár, hogy Kajafásról nem írhatok valami jót, és talán nemcsak azért, mert Gregor Józsefet nehéz túlszárnyalni ebben a szerepben.
Nem tudom, hány alkalomra vette meg a jogokat a Szigligeti, ahogy azt sem, hány bérleten kívüli előadást terveznek. Abban azonban biztos vagyok, hogy az itteni Jézus Krisztus Szupersztárra be kellene ültetni az összes középiskolást, főiskolást, és hatalmas plakátokkal kellene reklámozni a bérletszünetes előadásokat, mert nagyon sok új hívet lehetne toborozni a színháznak, a tévén és a virtuális téren túli, hagyományos, emberszerű világnak.
(A recenzió az április 17-ei előadás szereposztása alapján készült. A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)
