Egy normális világban, egy a helyi fiatalokért valóban felelősséget érző városban, a Széchenyi István Gimnázium Pygmalion színpada Semmi című előadásának folyamatosan menni kellene valamennyi középiskolánkban évente akár többször is. Nemcsak azért, mert akkor ismét lenne a városban iskolaszínház vagy beavató színház, és még csak nem is amiatt, mert ez egy veszettül jó előadás, amit ráadásul kortársak játszanak, hanem mert olyan problémákról beszél, amelyeket éppen a kibeszélésükkel lehetne megelőzni vagy részben megoldani. Ezt persze nehéz elmagyarázni azoknak a fiatalságukat felejtett, nagy, fehér, mindent is jobban tudó felnőtteknek, akik azt hazudják maguknak, hogy tökéletes és problémamentes fiatalok voltak, akikre példaként tekinthetnének a mai gyerekek. Bevallom: néha csodálkozom, hogy túléltem az ifjúságomat, és elsősorban nem azért, mert bűn rossz kölyök és tinédzser voltam, hanem mert életkoromból adódó tudatlansággal feszegettem a határaimat és kerestem a megoldásokat. Úgy, ahogy Janne Teller zseniális regényének szereplői a magukét.
A dán szerző Semmi című, eredeti nyelven 2000-ben megjelent regénye szerintem a 21. századi ifjúsági irodalom eddigi egyik legfontosabb alkotása, amit annak idején egy nálam vagy harminc évvel fiatalabb középiskolás nyomott a kezembe azzal, hogy feltétlenül olvassam el. A mai napig hálás vagyok neki érte. Kevés olyan általam elolvasott regény van, amit felidézve nem a tartalma ugrik be először, hanem a hangulata, az érzések, amiket kavartak bennem. Miként olyan könyvből is keveset tartok számon, amelyekről azt gondoltam elsőre, hogy se filmet, se színdarabot nem lehet belőlük csinálni. A 2011-ben magyarul megjelent Semmi is ilyen volt, amire azóta persze több rendező is rácáfolt, többek között Bartha Ildikó, a szolnoki gimnázium drámatagozatosait oktató pedagógusa is. Nem tudok mást mondani: zseniálisan varázsolt egy nyolcvan perces, végig izgalmas és megdöbbentő színházat az eredeti történetből, miközben egyáltalán nem fáj, hogy néhány dologban eltért az eredeti műtől. Bartha Ildikó változata kerek egész, szerintem Tellernek se lenne ellene kifogása.
Persze, ha egy normális világban élnénk, vagy legalább én lennék normális, akkor végre tudnám annak a módját, miként lehet az engem esetleg érdeklő szolnoki programokról kellő időben információt szerezni. Mert az április 15-én a Tisza moziban bemutatott Pygmalion színpad produkciójáról is csak ott derült ki, hogy ez nem premier volt, hanem már legalább kétszer ment a gimiben és a tavalyi Tiszavirág fesztiválon is. A mostani előadás láttán bevallom, némi félelem is a hatalmába kerített: mi van, ha rendszeresen maradok le a SZIG drámatagozatosainak valamelyik újabb, de egyszeri és megismételhetetlen produkciójáról. És nem csak én! A Semmi után ezt nem nagyon szeretném.
Zsoldi Zsombor, Kovács Krisztina, Földi Alexandra Melitta, Kovács Kornél, Zalán Melinda és Szelei-Kis Richárd persze még nem voltak tökéletes színészek, de bántónak érezném őket amatőrnek nevezni. Akkor voltak a legjobbak – pedig ez lehetett a legnehezebb -, amikor kibukott belőlük a középiskolás énjük, és nem játszották, hanem megélték azt a történetet, ami – ne legyünk szemérmesek -, akármelyik diákkal megeshetne, sőt, lehet, hogy az írói és rendezői fantázia még szegényes is. Ez a hat fiatal úgy építette fel a Semmi történetét, hogy közben olykor szerepet váltottak, érzelmi hullámvasúton ültek, dilis tinédzserek és hirtelen felnőttek voltak. Közben pedig teljesen lekötöttek, felzaklattak és meghatottak. Hülye szóvicc, de ez tényleg nem volt semmi.
Pedig ez az előadás nem elsősorban nekem szólt. Ugyanakkor felvetette az én felelősségemet is. Mert csak ismételni tudom önmagam: azzal tehetnénk a legtöbbet a szolnoki fiatalokért, ha megmutatnánk nekik ezt a szolnoki fiatalok által játszott parádés előadást. Még akkor is, ha fáj, ha gyomorszájon vág. Mert inkább ez, mint egy hasonló, de valós történet.
(Fotók: Szabó Balázs Mihály)
