Minden településnek megvan „A cukrászdája”. A szerencsésebb városoknak ráadásul nem is egy, így valóban fontos ügyek mentén is lehetnek megosztottak a lakók. Én például, ha amolyan békebeli hangulatú helyre akarok beülni, akkor nem a Tallinn városrészbe, a Zagyva-partra indulok. Ha viszont valahová sütit kell vinni, vagy csak kedvem támad egy kis vállalható bűnözésre, akkor kétség nem férhet az irányhoz. Az sem tántorít el, hogy az autót egyre messzebb tudom lerakni, és abban is biztos lehetek, hogy valahol az épület előtt kígyózó sor végére tudok majd beállni. Ennyi erőfeszítést a jóért? Bármikor.
Egyébként be kell vallanom, szeretek a Zagyva cukrászda előtt, aztán a szűk folyosón és főleg bent a süteményes pultok előtt várakozni. Először is azért, mert talán ma már ez az egyetlen hely az országban, ahol mindenki egyenlő, nincsenek kiváltságosok, csókosok, fontosabb emberek. Legalábbis lassan negyedszázada nem tudok olyan pillanatot felidézni, hogy bárkit a sort megkerülve szolgáltak volna ki. Amit a vevők 99,9% tudomásul is vesz, a helyezkedő paraziták meg nem hiányoznak senkinek. Bármikor állok ott a sorban, mindig az jut az eszembe, hogy talán menne ez nekünk máshol is, csak akarni kellene.
A süteményes pultoknál pedig nem a kínálatnak szoktam hódolni. Hanem a személyzet munkájának. Nem tudom, hogy a tulajdonos mivel varázsolja el őket, hogyan veszi rá sokukat évtizedek óta erre a pörgésre. Az azonban biztos, hogy nincs az országban másik hely, ahol ilyen profin, ennyire gyorsan és mindig kedvesen, többségében ugyanazokkal az arcokkal találkozva szolgálnak ki. Ha nem félteném a hely „nyugalmát”, simán azt mondanám, hogy bármilyen csapatépítő, munkaerős fejlesztő és egyéb hókuszpókusz helyett itt tanulhatnának a legtöbbet bármelyik cég vagy intézmény vezetői és munkatársai. Mert lehet, hogy a háttérben olykor megbicsaklik valami, de a vevő előtt már minden tökéletes. És amikor valamiért fizetek, nekem csak ez számít.
Meg persze a termék is. Amit a Zagyva cukrászda esetében lehetetlenség végig venni. Van olyan fagyi – sajnos csak nyáron -, amit kizárólag itt eszek, olyan apró sós, amit máshol meg nem vennék, és olyan krémes sütemények, amelyek csak innen kerülhetnek az asztalra. Holott ez egy nagyon veszélyes hozzáállás, hiszen konzervatívvá tesz. Ám a Zagyva még engem is képes kibillenteni a megszokotthoz való ragaszkodásomból. Mert micsoda édes, apró kockákat alkottak már megint?
Lehet, hogy ezekkel az édes kockákkal úgy vagyok, mint az újszülött a viccekkel. Csak pár hete vettem észre őket, de mint egy először hallott jó poénhoz, időről időre visszatérek. Mert az nem kifejezés, hogy jók, de örömmel töltenek el. A szilvás marcipános rétegekben robbanó íz orgia. A kinderes a kisadagban vállalható bűn. A grillázs tetejű az elegáns tartózkodás. A narancsos a kiindulópont, amihez az összes többit igazítom. A cherrys a krémes kikacsintás. A kókuszos pedig gyerekkorom megidézése. Csak egy tortaszeletnyi a hat kis kocka együtt. De mint egy igényes svédasztal, ahol minden ott van piciben, mindenből lehet csipegetni, és úgy telhet el az ember, hogy közben ezerfelé járt. Hát mi ez, ha nem a kreativitás, a gondolkodás, a cukrászművészet győzelme? Az őszi Szolnok legnagyobb ajándéka.
