Azzal, hogy a megyei könyvtár és a kiadó jóvoltából felkerültek a világhálóra a megyei napilap 1960 és 2000 közötti számai, ki merem jelenteni, hogy bár még csak január van, az idei év legfontosabb helytörténeti fejlesztése megtörtént. Most már csak kutatni és publikálni kell a hatalmas anyagot.
Sok helyen kerestem, mire venni tudtam egy példányt. Ugyanis biztos voltam benne, hogy Kardos Tamás Múltidéző című Szolnoki képeskönyvének a polcomon a helye. Többször átlapozva se bántam meg, sőt mindenkinek kívánok egyet. Mert a hibáival együtt szeretem ezt a hiánypótló kötetet.
Letehetetlen, megrázó, elgondolkodtató, kemény gyomrosokat osztó. Leginkább azonban abban segít az Eső legfrissebb száma, hogy láthassuk a fától az erdőt. Vagyis a magunkat korlátozó szubjektumunktól az erdőn túli országot. Azaz Erdélyt, aminek az Eső az idei utolsó számot szenteli.
Kiss József író-rendezőnek vagy a családjában van sok pedagógus, vagy az utóbbi években, az Ádámok és Évák kapcsán forgolódott sokat tanárok között. A Szín-Mű-Helyben bemutatott Könyvtári capriccio ugyanis komoly iskolai hely- és emberismeretről tanúskodik. Szórakoztatóan.
A szerdai gyerekre természetesen büszkék lehetünk a szaporodó nemzetközi díjai miatt, számomra mégis sokkal fontosabb, hogy mutat valamit abból, milyen Magyarország a 2010-es években. Ez éppoly ritkaság a kamerák előtt, mint Thuróczy Szabolcsot ennyire finom és érzékeny filmszerepben látni.
