Aki válogatás nélkül szereti az operettet és nem bánja, hogy azt hagyományos módon állítják színpadra, ráadásul kedvét leli abban, ha sokan vannak a színpadon szép jelmezekben, az elégedett lehet a szolnoki Luxemburg grófjával. A többiek meg kihagyhatják.
A tizenhetedik alkalommal újrajátszott Szolnoki csata sok tekintetben más volt, mint az előző fél évtized hadijátékai, sok szempontból pedig ugyanúgy nem tudott átlépni önmaga árnyékán, mint a korábbiak. Szórakoztató és szerethető volt. Kár, hogy csak a szolnokiaknak.
Az 1989-es határnyitásnak is több olvasata van. Az emlékezők elfogultsága, szándékos vagy megszépítő ferdítése miatt pedig a valóságot talán soha sem tudjuk meg. Ennek ellenére készülhet a sztoriból olyan remek dokumentarista játékfilm, amilyen most fut a Tisza moziban.
Egy fiatal lány párkeresésének kalandos történetét többféleképpen is el lehet mesélni a filmvásznon. Szerencsére olyan szórakoztató módon is, ahogy Ujj Mészáros Károly teszi a Tisza moziban is látható Liza, a rókatündér című filmjében. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez nyolc év.
Tudom, a többség a hülyeség szürke árnyalataira lesz kíváncsi a következő hetekben. Aminek csak azért örülök, mert arra a vállalhatatlan filmre kifizetett milliók is kellenek, hogy a Gerő Marcellhez hasonló rendezők, Káin gyermekei színvonalú filmjeit láthassuk. Az igazi szürkeség árnyalatait.
