A Filmhét vége felé végre Szolnokra is megérkezett a Moszkva tér rendezőjének új filmje. Török Ferenc Senki szigete ezen a héten már megy a Tisza moziban, érdemes rá beülni, ám senki ne keresse benne a rendező első filmjeinek folytatását. Ez már egy másik generáció problémája.
Nem kedvelem azt a netes fogást, amikor azzal akarnak kattintásra bírni, hogy ha valamiből csak egyet akarok vagy tudok elolvasni, megnézni, akkor pont az legyen, ami elém tolakszik. Az Eső csokoládé tematikájú őszi száma kapcsán azonban többször is élnem kell ezzel a fordulattal.
A Csongor és Tündére legalább öt perccel a kezdés előtt be kell ülni, hogy alaposan szétnézhessünk a színpadon. Utána pedig el kell fogadni, hogy egy kétszáz éves darab is bújhat mai köntösbe, és helye lehet benne az okostelefonnak. Ezeket teheti hozzá a néző a sikerhez.
A jó film olyan, mint a jó beszélgetés. Történetmesélés, ahol a sztorinak van eleje, közepe és elvarrt vége. Ráadásul értelme, amin később is gondolkodhatunk. Nem akarok minden percben röhögni, de szórakozni igen. A Tiszában futó Utóélet mindennek megfelel.
Ahol régi könyvek és képeslapok között lehet turkálni, én már jól érzem magam. Ahogy azt is ki kell jelentenem, hogy az idei Régi idők tere messze nem olyan volt, mint a korábbiak. Mindezek ellenére nem pontosan értettem, mi és miért is történik a Kossuth téren.
