Aki szeret moziba járni, és ebből kifolyólag van benne némi szimpátia a hazai filmgyártás iránt, az sürgősen nézze meg az Üvegtigris 3 című filmet. Rudolf Péter legújabb alkotása ugyanis kifejezetten nézhető, az előző két rész nélkül is érthető, szórakoztató, sőt, ha kissé elengedjük magunkat, akkor iszonyatosan sokat röhöghetünk rajta. Mindezt nem azért írom le, mintha az öt lúzer új kalandjainak kellene a reklám, hiszen alig egy hónap alatt több mint kettőszázezren nézték meg. Csupán azért, mert 2010-ben ez volt az egyetlen olyan magyar film, aminek sikerült átugrania az ötvenezres – már-már a sikert jelentő – nézőszámot. Megérdemlik az alkotók és a gyártók, hogy minél többen voksoljanak rájuk a pénztáraknál, ugyanis ez az egy esélye maradt a hazai filmgyártásnak.
Mert ha megnézzük a tavalyi termést, akkor nyugodtan mondhatjuk, a magyar filmgyártás meghalt. Miközben egy B kategóriás amerikai film – mint amilyen a bűncselekmények közé sorolható Utódomra ütök – is több tízezer nézőt vonz a magyar mozikban, a hazai filmesek képtelenek erre az attrakcióra. A Zimmer Feri 2 valamennyi gyártóját – a megalázott színészek kivételével – hosszú évekre el kell tiltani a filmgyártásról, ahogy az idén közönségfilmként beharangozott többi mű alkotóját is. Tessék átengedni a terepet olyan fiatal filmeseknek, mint akik a Czukor Show-t vagy a Rózsaszín sajtot elkövették, és költsük az ilyen filmek reklámozására az állami forrásokat.
Már, ha lesznek ilyen források. Ugyanis úgy tűnik, a hazai filmgyártás pénzügyi alapjait adó Magyar Mozgókép Közalapítványt olyan szintes sikerült az elmúlt években kirabolni, hogy nemcsak leendő filmekre nem maradt pénz, de a szokásos filmszemlére és a legyártott mozik kifizetésére sem futja már. Miközben iszonyatos összegeket toltak bele nagynevű rendezők, producerek, és egyéb szerencselovagok – általában ismerősök és barátok – nézhetetlen alkotásaiba.
Pedig nézhető filmet nem olyan nehéz készíteni. Tessék elballagni a napokban valamelyik moziba, és megtekinteni a Szerelem és más drogok című amerikai drámát, és talán érthető lesz, miről beszélek. Vettek egy roppant egyszerű történetet, írtak belőle egy tisztességes forgatókönyvet, felvettek néhány képzett dramaturgot és szövegírót, majd egy becsületes rendező filmre vitte mindazt, amit a többiek elképzeltek. A két főszereplő és a néhány mellékszereplő profi, de ilyen színészeket nálunk is lehetne találni. Ahogy olyan operatőrt is, aki a Szerelem és más drogokban látható módon tud világítani és filmezni. A vágót vissza lehetett volna még küldeni dolgozni, mert vagy 15 perccel hosszabb a film a kelleténél, de zokognánk, ha egy magyar filmnek csak ennyi hibája lenne.
Miért nem sikerül ez nekünk soha? Nem igaz, hogy a magyar nézők nem kíváncsiak a jó filmekre. Persze művészfilmekre – amelyeket csak a fesztiválok látogató kritikusok értenek – csak korlátozottan. És nemcsak röhögni akarunk, mert mintha ez lenne a hazai közönségfilm alapvetése. Elmesélt történeteket szeretnénk. Nem világmegváltást, mély gondolatokat, csak egyszerű, becsületes mozikat. Olyan nagy kérés ez?
