Annyi pad van a Verseghy parkban, nem értettem, miért éppen mellém ült le. Az őszi napsütésben, kigombolt kabátban, a pad támláján szétvetett karokkal süttettem az arcomat, amikor éreztem, valaki nekidől a kézfejemnek. Elnézést! Mondta. Bocsánat! Mondtam riadtam, és elkaptam a kezem. Csak ekkor néztem meg jobban a nagykabátos, sálas, kalapos, maga mellé botját letámasztó öregurat. Minden vasárnap itt ücsörgök. Tette hozzá.
Itt születtem a Gorove és Werbőczy utca sarkán. Fejével a Megyeháza irányába intett. Tudja melyik az? Fordult felém lassan. Honnan is tudná? És kényelmesen hátradőlt a padon, most már nem zavarta a kezem. Ahogy elnézem, még az apja se született meg, amikor már nem is így hívták azokat az utcákat. Lassan pásztázta végig a parkot. Akkor még ennek is más volt a neve. Tekintetünk összeakadt, ahogy lassan felém fordult. Összerezzentem.
Az anyám a biztosítós bérházból mindig ide hozott levegőzni meg játszani. Felemelte a botját. Akkor még egy zenepavilon is állt ott. Letette, majd a másik irányba lendítette a megbarnult, kampós végű botot. Imádtam a szökőkutat, meg a békákat. Elmosolyodott. Egyszer, az egyik tetejéről, fejjel előre még bele is bucskáztam a medencébe. Hirtelen felém fordult. Tudja, ez pont abban az évben volt, amikor befejezték az evangélikus templomot, én meg elkezdtem iskolába járni. Nagyot sóhajtott. Aztán valahogy minden hol elromlott, hol megjavult, de ez a park meg ez a pad maradt. Letette a botját, előrefordult, és úgy bámult maga elé, mint aki nem akar többet megszólalni. Megmozdultam.
Előbb az Apponyi, a gróf Apponyi utcába költöztünk, majd amikor már azt se bírta az anyám egyedül fizetni, a Fürdő utca következett, végül átmentünk a Scheftsik telepre. Lassan rázkódni kezdett, mint aki sír. Mintha egy másik városról beszélnék, mi? De nem sírt, kuncogott. Ez mind itt volt gyerekkoromban, ahogy a polgári is, ahová a háború alatt jártam. Botjával kopogtatni kezdte a pad előtti követ. Ez vagy egy hasonló pad akkor is itt állt, ezen a helyen. Körülnézett. Követtem mozdulatát, körülnéztem.
A háború után elég csúnyán nézett ki a környék. Komótosan zsebkendőt vett elő. Kapott néhány találatot a híd miatt, amit később berobbantottak a Tiszába. Fejével mögénk intett. De aztán gyorsan rendbe raktak mindent, úgyhogy ezen a padon vallhattam szerelmet a feleségemnek. Lassan törölgette meg a szemeit. Pár évre rá ide építették az uszodát, eltűnt a park egy része, és jó ideig a Megyeházát se lehetett innen látni. Körülményesen tette vissza a zsebkendőjét a kabátja alá, a nadrágja zsebébe. Mi mégis mindig idejártunk a gyerekekkel játszani, pedig hány helyen laktunk, mire megkaptuk az első saját lakásunkat az építőanyag telep helyén, a torkolatnál. Az addig a karfán pihentetett jobb kezével a híd irányába intett. Előrehajoltam, hogy lássam, merre mutat.
Ahogy nőttek a gyerekek, már csak kettesben sétáltunk a feleségemmel a Marx parkban. Megrázta a fejét, mint aki valamit nem ért. Akkor ez volt a neve, sőt még az unokákat is a Marx parkba hoztuk a békás szökőkúthoz. Simogatni kezdte a pad karfáját. És, ha csak tehettük, mindig leültünk ide. Hosszút és mélyet sóhajtott. Lassan harminc éve már csak egyedül ücsöröghetek itt. Szúrós tekintettel rám nézett. Úgy éreztem zavarok, szedelőzködni kezdtem.
Magának adom ezt a padot. Meghökkentem. Már nem sokáig fogok ide kijárni, de szeretném, ha valaki magáénak érezné ezt a helyet. Láthatta rajtam a csodálkozást. Nem sok mindent hagyok magam után. Meglepő gyorsasággal kezdett beszélni. De ez a pad, itt a parkban, a Verseghy szobortól kicsit balra, a minden vasárnap más arcukat mutató vadgesztenyefák alatt egy kicsit én vagyok, és nem szeretném, ha gazdátlan maradna, és valami történne vele. Hirtelen felállt, megigazította a kabátját, nem nézett rám, már lépett, amikor hátraszólt. Most már a magáé, felelős érte, vigyázzon rá!
