Úgy tervezte, lazán benyit a Szigonyba, feltűnés nélkül letelepszik egy félreeső asztalhoz, és úgy tesz, mintha nagy bánata lenne, így egyetlen fröccs mellett megfigyelheti a vendéglátó-ipari egységet. A közlekedési helyszínelő civilben ballagott a Szigony utcán, és amikor elakadt a belépője tervezgetésében, azon kapta magát, hogy gőze sincs, mi köze lehet a vendéglőnek Zolika halálához. A százados erről semmit sem mondott.
Nem tudott lazán benyitni. A nyár végi hőségben tárva volt a Szigony ajtaja. Amikor belépett, ugyanúgy nem figyelt rá senki, mint amikor leült a sarokba, az egyik bokszba. Úgy érezte, esélytelen, hogy az egytaktusú zene bömbölésén át bármit meghalljon, vagy a diszkrét félhomályban akármit is meglásson a helyiségben.
– Mit hozhatok? – Pördült elé a rövid szoknyás pincérlány.
– Gulyás Zoltán – szaladt ki a száján önmaga számára is meglepő módon se kérdő, se kijelentő hangsúllyal, inkább iszonyatosan sután a név.
– Gulyás… Leves? – derült fel az egyébként nem sok értelmet sugárzó szempár a pincérlány arcában. – Azt hiszem, nincs, de mindjárt hozok egy étlapot.
Laci hirtelen rettentő hülyének érezte magát, és legszívesebben az asztallapján pattogtatta volna a fejét, amiért hagyta magát belerángatni ebbe az ügybe.
– Miért éppen ide kellett jönnünk? – ütötte meg egy ismeretlen női hang a fülét a bokszokat elválasztó paraván mögül. – Tudtad, hogy ez is annak a szemétnek termelte a pénzt? Előző nap, hogy kitörte a nyakát, azzal dicsekedett nekem, hogy mennyi pénzt tesz zsebre a sok hülye alkesz, meg idétlen tinédzser itatásából. Esküszöm, akkor is megfordult a fejemben, hogy megfojtom. Mondtam is neki, nekem ne rázza azt a rongyot, amit mások hülyeségéből szerez.
– Ezért utáltad annyira, hogy képes voltál megölni? – kérdezte félig nevetve egy férfi a szomszéd bokszban.
László nekitámasztotta a hátát a térelválasztónak, vigyázva, nehogy a másik oldalról észrevegyék.
– A fenét – horkant fel a nő. – Imádtam, amikor még csak gyakornok volt. Egy suta, butácska, csóró gyerek volt, amikor hozzánk került. Könyörögtem a főnöknek, hogy véglegesítsük.
– Beleestél? – kuncogott az iménti férfihang.
– Hagyjál már! A gyerekem lehetett volna. De tudod, hogy megváltozott a véglegesítés után. Állandóan a főnök szobájában ült, mindig susmusoltak, és Zolika szép lassan elkezdett megtollasodni. Először kibökte, hogy vett egy kis boltot. Aztán átvett egy diszkót, úgyhogy hétfőn és kedden az asztal mellett ülve aludt. Később jött valami Tüzép, folyamatosan a megrendeléseket intézte, aztán meg a Szigony. Mi meg csóró könyvelők csak néztünk, hogy a Zolika először Cipruson nyaral, aztán már Thaiföldre, meg mit tudom én még, hogy milyen helyekre futja. Gondolom, vitte a lányodat is.
– Csak Horvátországról tudok. Nekem kellett lemenni a lányért, mert az a szemét megpofozta és egy szál ruhában kidobta az apartmanból – felelt ugyanaz a férfihang, most már sziszegve.
– Akkor már értem, hogy miért tetted el láb alól – válaszolta kesernyésen a nő.
– Tessék az étlap, de gulyásunk nincs – riasztotta fel a szomszéd bokszban folyó beszélgetést hallgató Lászlót a pincérlány. – Valami mást hozhatok?
