Emlékeim szerint valamikor 1986 tavaszán próbáltam először kerékpárral közlekedni Szolnok belvárosa és Szandaszőlős között. A már akkor is rettentő forgalmas 442-es útra nem mertem kimenni, így a gáton tekertem végig a talán Szputnyik márkájú orosz versenykerékpárommal. Mire Szanda felől elértem a Tiszaligetet, már zörgött mind a két sárhányó, a visszapillantó csavarja elengedett, és tulajdonképpen magamat is szétráztam. De hát akkoriban még nem volt kerékpárút a főút mellett, így a gát tetején kitaposott, rázós ösvényen kellett tekerni. Őszintén megmondom, nem is emlékszem, mikor készült el a gáton a kerékpárút. Az viszont biztos, hogy a Szent István-híd és a 4-es elkerülő szakasza miatt 1992-ben átadták Szolnok legnagyobb „kerékpáros műtárgyát” – a 4-es és a 442-es csomópontjánál -, és mintha azzal egy időben a Százlábú-híd és a sportreptér között is elkészült volna a bringaút.

Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, ez volt Szolnok első megépített bicikliútja.

A szolnoki kerékpárutakat bemutató sorozatomban ezúttal tehát részben ezt a részt járom be. A helikopteres körforgalomtól a város Szandaszőlős felőli határáig bringáztam, ami nagyjából hét kilométer.

Az út első része – a körforgalom és a 4-es út között – viszonylag jó állapotú, és kellő szélességű ahhoz, hogy akár két bringás vagy egy bringás és egy gyalogos is elférjen egymás mellett. Az egyetlen kicsit zűrösebb pont az áruházakhoz tartozó buszmegálló, illetve a közelében lévő zebra környéke, ahol nem árt figyelni a gyalogosokra.

Ezután következik az a bizonyos „kerékpáros műtárgy”, ami egy három alagútból és két rámpából álló építmény, ami nemcsak a 4-es főút fölötti átkelést segíti, de a Holt-Tisza túloldalára is átvezeti a bringautat. Az alagutak jó ideje kivilágítottak, viszont mivel mindháromnak az egyik végénél szinte derékszögben kanyarodik a kerékpárút, érdemes figyelmesen közlekedni. Én például fütyülni szoktam, bízva abban, hogy a szemből érkezőnek nincs bedugva a füle. (Lehet, hogy egy-egy közlekedési tükör is jó lenne.) A felüljáró egyben Szolnok legnagyobb emelkedője is, ami jól láthatóan néhányakat életveszélyes kerülőre ösztönöz. A kevésbé veszélyesen élők csak az alagutakat hagyják ki, és a 442-esen, az autók mellett kelnek át a felüljárón. Az orosz rulettet játszók viszont a lejtőket megúszva lent, a 4-esen átvágnak, miként a kitaposott ösvények is bizonyítják.

A „műtárgy” után, a sportreptérig kicsit rosszabb minőségű a bicikliút, talán szűkebb is, mint az előző részen. Ezt követően azonban hiányzik egy jó kilométeres szakasz az egyébként nemzetközi kerékpárútként is jegyzett vonalból, hiszen a sportreptér és a Gátőr utca, az egykori Csollák kocsma között nincs kiépített út. Itt a Kocsoros utca használható, bár ha jó láttam, azt se tiltaná semmi, hogy fent, a töltés tetején tekerjünk. Persze a Kocsorossal sincs semmi baj, igaz, a keresztutcákhoz telepített fekvőrendőrök előtt még bringával is lassítani kell, ha be akarjuk tartani a sebességkorlátozást.

A Szandaszőlős végéig vezető szolnoki kerékpárút legkacifántosabb és talán legveszélyesebb pontja itt következik, a Vörösmező úton való átkelésnél. A város felől érkezve ugyanis csak a helyismeretünkre vagy a józan ítélőképességünkre hagyatkozhatunk a Karinthy úton folytatódó, kiépített kerékpárút megközelítésekor. Oda ugyanis nem a Kocsoros végén, a lámpás kereszteződésénél lehet szabályosan átkelni, hanem a Vörösmezőn fentebb, egy kijelölt zebra mellett. Igen ám, de odáig csak a Vörösmező mellett kitaposott ösvényen, vagy az üresen álló bolt megkerülésével lehetne viszonylag szabályosan eljutni. A többség azonban – főleg, ha a másik irányból érkezik – nem kerül, hanem lényegében a jelzőlámpánál álló autók között kel ál. Kész csoda, hogy itt még senkit sem csaptak el. (Talán néhány tábla, egy forgalomterelő korlát, és pár méter új kerékpárút csökkentené a kockázatot.)

A következő három kilométeres szakasz tulajdonképpen a város egyik legjobban megépített kerékpárútja. Csakhogy ez egyben járda is, ráadásul a kerítések mellett fut, így nagyon figyelni kell a kis- és nagykapukon ki- beálló autók és gyalogosok miatt. És azon se kell csodálkozni, hogy itt-ott parkoló, pakoló autók lógnak be a bringák elé – egy helyen még egy használtcikk kereskedő is kipakol -, illetve legalább négy helyen buszmegállóra is az utazókra is érdemes figyelni. A szakasz érdekessége számomra, hogy bár az egyik legfontosabb használói a repülőtér dolgozói, az oda való bejutás azonban vagy nincs kiépítve, vagy nem egyértelmű. Megmondom őszintén, én egyetlen helyet találtam a viszonylag szabályos átkelésre, a régi Repülőmúzeum sarkán álló buszmegállónál.

A város határát elérve visszafordultam. Mivel azonban nem akartam végig ugyanazon az úton haladni, a Simon Ferenc – egykori Gorkij – úton Szandaszőlős központja felé kanyarodtam. Itt a Lengyel Antal térig nincs semmiféle kerékpárút, viszont onnan egy nagyon jó bringaút vezet a Vörösmezőig, majd azon a már emlegetett Csollák kocsmáig. Egyértelmű, hogy ezek a kerékpárutak nem annyira a turizmust és a települések közötti forgalmat szolgálják, hanem a településen belüli közlekedést, vagy éppen a szolnokiak kikapcsolódását. Egyébként szerintem egész elfogadhatóan.