A legelvetemültebb újgazdag magyar se merné megtenni azt (legalábbis remélem), amit az orosz medve Ciprusra szakadt primitív példányai minden teketóriázás nélkül bemutatnak a luxusterepjáróikkal. A zebra előtt pirosat kapott a két sávon érkező kocsisor, én meg a zölden világító gyalogosnak engedelmeskedve elindultam. Mivel azonban a ciprusiak fordítva közlekednek, nagyon forgattam a fejem. Szerencsére. Mert a fekete Rover a kanyarodó sávon, lazán megelőzte az álló kocsisort, hogy a piros tilosára nagyívbe téve, legalább nyolcvannal átvágjon előttem a zebrán.
Honnan tudom, hogy orosz volt? Az előítéleteimből. Cipruson ugyanis nagyon sokan vannak a vergődő birodalomból. Többségében magányos nők, vagy apák nélküli anyák gyermekeikkel. Illetve olyan figurák, akikkel világosban se szívesen találkozik az ember. Az egy dolog, hogy az evésnél a kés számukra egy felesleges tárgy, és marokra kapaszkodnak a kanálba. Az viszont fájó, hogy a rendkívül szabályosan és óvatosan közlekedő helyiek közül rettenetesen kilógnak. Annyira, vagy talán még jobban, mint az Orosz Földközi-tengeri Flotta legénysége, amelyik – számomra kissé ijesztő módon – napokig korzózott Limaszolban.
Ám ezeket csak azért vettem előre, hogy gyorsan letudjak minden negatívumot, amit ehhez a fél Magyarországnyi, negyven éve megosztott, és még a brit oroszlán által is arcátlanul használt szigetországhoz kötni tudok. Ciprus ugyanis egy nagyszerű hely. Ahol olyan narancsot és grépfrútot szolgálnak fel, amiknek az íze szinte ismeretlen itthon. Édesek, levesek, de annyira, hogy a nálunk kínált ilyen gyümölcsök és gyümölcslevek egy lapon sem említhetők velük. Ha csak egy valamit hozhatnék magammal Ciprusról, az nem a nap, a tenger és a helyiek nyugodtsága lenne, hanem egy ciprusi módra, örökké termő narancsfa.
Aztán persze a türelmüket is szívesen kikölcsönözném. Ami talán abból adódik, hogy szegények mindig a történelem útkereszteződéseibe feküdtek. Cipruson állandóan jöttek-mentek a hadseregek, a hódítók, és úgy adogatták egymás között a szigetet a nagyobb hatalmak, mint valami olcsó ajándékot. Mire a helyiek kifejlesztették azt a nyugalmat, ami olyan, mintha a mediterrán népekre jellemző délutáni szieszta egész nap tartana.
Talán ezért is van, hogy Limaszol szűken mért belvárosában, egymástól kőhajításnyira megfér több felekezet, láthatóan működő temploma. Bár negyven éve kettészakadt az ország az iszlám törökök és az ortodox ciprióták mentén, senkit nem zavarnak a mecsetek és az égbe szökő minaretek. Ahogy a korábbi gyarmattartó vallásának, az anglikán egyháznak is van temploma, és persze a római katolikusok háza is tárt kapukkal vár. Igaz, ha a látható ütemben folynak a görög keleti templomépítések – nesze neked válság -, akkor lehet, hogy megbillen a mérleg. Persze, csak a kívülálló, turista szemében. Akit talán jobban lázba hoz, hogy a már május végén is simogató tengertől, szűk egy óra alatt szinte alpesi tájra utazhat. Ahol csak a büszkeségem nem engedte elővenni a pulóvert.
És persze Ciprus sem csak az asztali és tengerparti örömökről szól. Hanem például Limaszol közepén arról az egykori malomról, amiben tökéletes állapotban megőrizték a gépeket. (Hogy mennyire fájt ott nekem a szolnoki Millér!) A raktárak helyén pedig éttermek, fedett rendezvénytér, és alkalmi múzeum kapott helyet. Ez utóbbiban éppen a betűkről és az írásbeliségről volt egy kiállítás. (És nem is említem, hogy az érdekesen bemutatott „semmi” kapcsán mi jutott eszembe.) A „kiszuperált” malom előtt meg régi képekből összeállított, utcai fotókiállítás hívogatott. (Ó, hogy sose tudok az itthontól elvonatkoztatni!)
