Sok szempontból különös ez az 1916-ban kiadott, de csak egy évvel később feladott képeslap. Természetesen nem színes, csak festett, igaz ettől úgy néz ki, mint egy naiv festmény. Aminek akár azt a címet is adhatnánk, hogy „Gazban sétáló család a híd alatt”.
Számomra ennek a képeslapnak a legfontosabb különlegessége, hogy az egyetlen olyan képem, amelyik az 1911-ben átadott Tisza-hidat nem a város, hanem a túlpart felől ábrázolja. Azt hiszem, nem nehéz rájönni, hogy a még fekete-fehér képet készítő fotós nagyjából a mai rendőrségi üdülő környékéről dolgozhatott. Azt persze nem tudom eldönteni, hogy egy családi képből lett ez a képeslap, vagy az előtérben lévő nő és két gyerek ugyanúgy később került a fotóra, mint a színek. Az mindenesetre érdekes, hogy a híd másik oldalán, szűk száz esztendeje, itt-ott ember-, de legalább gyerekmagasságú gaztenger volt.
A lap másik különlegessége, hogy nagyon szépen megmutatja, milyen is volt a mai Tisza-parti sétány helye legalább tíz-tizenkét évvel azelőtt, hogy rendezték volna. Ha a híd alatt átnézünk, akkor legtávolabb a három szolnoki templomot látjuk, ami egyébként a város legszebb – akár ma is használható – szimbóluma. A templomoktól a híd felé haladva, a hosszú piros tető a Verseghy Gimnáziumhoz tartozik. Az utána látható nagyobb épület azonban nem a Tisza szálló, hiszen azt majd a part rendbetételével egyidőben, a húszas évek végén építik csak fel. Ha jól gondolom, azok ott még a Scheftsik malom sziluettje a kéménnyel. Látszik, hogy a mai Verseghy park hely száz éve még egy elég rendezetlen, ipari-vásári terület, ahol egyébként rendszeresen rendeztek piacokat.
Hajókat már nem látni a folyón, ami azt jelzi, hogy bő hatvan év alatt a vasút átvette a Tisza szállítási szerepét. Ha voltak is még ekkoriban hajók, azok már inkább a kanyar környékén, a teherpályaudvar közelében, vagy lentebb, az ipartelepeknél horgonyoztak.
A híd vasszerkezetének kifestésével nem babráltak az anziksz megjelentetői, így ha nem is aprólékos, de körülbelüli képünk lehet az 1944-ben megsemmisült, első szolnoki, közúti vashídról. Azt hiszem, vitathatatlan, hogy míves munka volt.
Ennek az 1917-ben postára adott lapnak a hátulja is különleges. Az egy dolog, hogy Szolnokot ábrázolja, és a postai bélyegző szerint is itt adták fel. Viszont a lapot író János arról számol be, hogy „Losoncra most értünk”. Mivel hozzáteszi, hogy „Itt leszünk egész délután. Megyünk tovább N. várad felé”, azt kell feltételeznem, hogy mielőtt János a Felvidéken feladhatta volna a megírt lapot, vonatra kellett szállnia, hogy Szolnok érintésével menjen Nagyváradra. (Legalábbis, ha a N. várad erre utal.) Így a lapot már nálunk adta postára 1917. január 14-e után, de annyi ideje sem volt, hogy még hozzátegyen pár sort a korábbi üzenetéhez. A dátumból és a sietségből arra gondolok, hogy János az első világháború katonájaként érintette Losoncot, Szolnokot és Nagyváradot.
A „kézcsókkal” üdvözlés alapján azt is feltételezhetnénk, hogy János esetleg Sárközy Andor főjegyző gyermeke volt. Ám Sárközy főjegyző úrnak Béla, Sándor, Elemér, Imre és László nevű fiai voltak, akik ráadásul mind az öten fiatalok voltak ahhoz, hogy az első világháború katonái legyenek. Testvérei között sem találtam János nevűt, így egyetlen tippem, hogy ennek a számomra különleges lapnak a feladója, az 1937-ben elhunyt főjegyző valamelyik keresztgyereke lehetett. Ami persze csak egy érdekes mellékszál ehhez a 99 éves, szolnoki képeslaphoz.
