– Akarsz róla beszélni? – Ülte le a százados a fiatal közlekedési helyszínelővel szembe a városi kapitányság ebédlőjében. Laci egyenruhában, teljesen magába temetkezve kavargatta a levesét már vagy két perce. A százados örült, hogy fiatal kollégája az ebédlő legcsendesebb zugát választotta, ráadásul egyedül volt az asztalánál. Abban bízott, hogy így többet is megtudhat az előző napi kalandról. Este ugyan beszéltek telefonon, de akkor csak annyit hadart el a srác, hogy megfigyelték őket a Szigonyban, és a halott Zolika sms-t küldött.
– Mi az? Ennyire megviselt a délelőtti helyszínelés? – Szaladt ki a százados száján a kérdés, amikor kollégája arcára nézett. Még soha nem látta ennyire összetörtnek fiatal kollégáját. – Gyerek? Meghalt?
– Nem. Ismerős.
– Ha nem akarsz, ne beszélj róla. Inkább arról mesélj, mi volt tegnap a Szigonyban – próbált kedélyeskedő hangra váltani az idősebb rendőr, de azonnal látta, hogy nagyon mellényúlt. A fiatal rendőr szemei kikerekedtek, letette a kanalát, kollégája kezére tette a kezét, és meglepően közel hajolt hozzá az asztal fölött. Alig érthetően suttogott.
– A tegnap ma délelőtt a Szapáryn folytatódott – villant meg a szeme. – Azt a pasast gázolták el, aki tegnap bennünket figyelt, de Edit ismerőse megugrasztotta.
– Csabát? – Szaladt ki a százados száján. Abban a pillanatban tudta, hogy taktikai hibát követett el. Laci döbbent arccal nézett rá.
– Honnan tudod?
Néhány pillanatra megdermedt a levegő a rendőrségi étkezde sarkában.
– Te mondtad este a telefonban, hogy őt kergettétek el – próbált kisiklani a kényelmetlen helyzetből a százados. Érezte, hogy fiatal kollégája a tegnapi beszélgetésüket próbálja magában felidézni. – Nem mondod, hogy őt ütötték el. Elátkozott környék. Hogy a francba került a kocsi elé? Micsoda véletlen.
Laci nem emlékezett, hogy konkrétan említette volna a kukkoló nevét a telefonban. Főleg, hogy csak a helyszínelés közben tudta meg, hogy hívják. Lehúzta a kezét kollégája csuklójáról. Hátradőlt a székén, és idősebb kollégája egyre zavartabb arcát kutatta. A tegnap esti kaland után kezdte először úgy érezni, hogy Zolika véletlen balesetnek tűnő halála körül valóban nincs minden rendben. A délelőtti helyszínelés közben pedig, amikor Edit döbbent tekintetét felfedezte a bámészkodók között, szinte pánikba esett. Az elgázolt ember holmii között talált noteszt átnézve úgy érezte, valami hatalmas disznóság közepébe keveredett. Az egyik pillanatban a legszívesebben üvöltött volna tehetetlenségében, a másikban pedig mozdulni sem volt ereje az önsajnálattól. Most úgy érezte, ha a legrendesebbnek gondolt kollégája is benne van ebben a mocsokban, akkor inkább leszerel és világgá megy.
– Lacikám! Ne menjen már el az eszed! Hát nem én helyszíneltem a Szapáry úti irodában, amikor hanyatt esett az a hülye gyerek? Legalább háromszor kellett beszélnem a főnökével, azzal a valamilyen Csabával. Nem azt mondtad tegnap, hogy az a nő, aki egy szobában dolgozott a halott csókával, felismerte a főnökét?
Mint fuldoklónak a mentőöv, úgy kellett a fiatal rendőrnek ez a pár mondat. Közelebb hajolt a századoshoz.
– Kizárt dolog, hogy véletlen volt. Láttam már néhány közlekedési balesetet, de ezt mintha megrendezték volna. Lehet, hogy üldözési mániám kezd lenni, de szerintem szabadulni akartak az ipsétől.
– És? Meghalt?
