A Rajna-parti Bázelben hamvazó szerdát követő héten rendezik Svájc legnagyobb karneválját. Idén pont ezekben a napokban vonulnak a város utcáira a beöltözött helyiek, hogy így búcsúztassák a telet, a sötétséget. A három napig tartó esemény egyik legkülönlegesebb eleme a hajnalban induló felvonulás, amikor lekapcsolják a városban a közvilágítást, és csak a jelmezesek lámpásai adnak némi fényt az utcákon. És nem ez az egyetlen farsangi rendezvény az alpesi országban. Tavaly Luzernban futottunk bele a környékbeliek télbúcsúztatásába, amikor a városka több pontján maskarákba öltözött zenekarok szórakoztatták a többségében ugyancsak jelmezes helyieket. De a hírek alapján citálhatnék spanyol városokat is, ahol az ott élők nem kevés munkaórával és pénzért készült jelmezekben, néhány napra vagy órára nem „normális helyi polgárok”, hanem a múltat is megidéző felvonulók. Hogy a lehíresebb és legnagyobb télbúcsúztató rendezvényekről – Velence, Rio – itt és most, leginkább méretük miatt ne is tegyek említést.
Nézem ezeket a nem politikai, helyi ünnepeket, és rettenetesen irigylem a résztvevőiket. Egyrészt mert minden évben van valami közös ügyük, amivel jelzik, hogy az adott város lakói. Másrészt mert megtehetik, hogy egy város polgárjaiként időt, pénzt és energiát fordítsanak egy látszólag haszontalan tevékenységre. Azoknak az embereknek van szabad idejük – netán szabadságuk – arra, hogy valami helyi civil szervezet tagjaként napokig készítsék a jelmezeket, gyakorolják vagy egyeztessék a felvonulásukat, majd újabb napokon keresztül szórakoztassák a polgártársaikat és az oda vetődő turistákat. És ez a legtöbb helyen nemhogy évek, de évtizedek vagy évszázadok óta fontos elfoglaltság, olyasmi, amit a következő nemzedékek tagjainak át kell adni. Történjen bármi a világban, az országos vagy a helyi politikában. Sőt vannak települések, ahol a karneváli menetben az egyszerű emberek között ott vonul jelmezben a polgármester, a nagyvállalati igazgató, a komoly intézmény vezetője, és ettől semmivel se lesznek kevesebbek. Hiszen annak a közösségnek ilyenkor is megbecsült tagjai.
Nem tudok szabadulni a kérdéstől, hogy Mohács kivételével Magyarországon miért nincsenek ilyen több napig tartó, a helyieket megmozgató farsangok? Sőt, Szolnok idei farsangi „szezonját” nézegetve már azt a kérdést is fel kell tennem, hogy egyáltalán hová tűntek a helyi farsangi rendezvények? Valamikor egymást érték a különböző bálok. Még bő évtizede is ilyenkor a legtöbb iskola jótékonysági bált rendezett, a legtöbb szakma valahol közös bulira hívta a kollégáit, a legkülönbözőbb szervezetek álltak sorba a néhány alkalmas farsangi helyszínért. Lehet, hogy tévedek vagy rosszul kerestem, de idén mindössze két szolnoki, szakmai bálba botlottam a világhálón. Így inkább már elő sem hozakodok azokkal az időkkel, amikor a helyi vendéglátó vállalat Jászkun Farsang néven több helyszínen, több hetes programot szervezett minden évben zenével és gasztronómiai különlegességekkel.
Vessenek meg érte, de költözés nélkül szeretnék olyan városban élni, ahol valóban van farsang. Legalább egy farsangi felvonulás és néhány valódi farsangi bál, amelyek azt mutatják, hogy a helyiek az ilyesmit megengedhetik maguknak. Megtehetik, hogy szórakozzanak – és akár szórakoztassanak -, netán pártállástól és beosztástól függetlenül, amolyan igazi „népi” demokráciával összekeveredhetnek. Micsoda találkozások lehetnének? És mi mindent megmutathatnának a farsangi rendezvények! Mert a mostaniak is megmutatják, hogy egy végtelenül szürke, szomorú, kedvetlen város kezdünk lenni, ahol alig vagyunk kíváncsiak a másikra, ahol nem tudunk együtt nevetni, szórakozni, ahol nem futja már évente egyszer sem egy kis lazulásra, jótékonykodásra. A többségnek. De persze kommunikálhatjuk, hogy itt minden szuper, és fejlődésünk fénysebességű, csak hát egy ilyen egyszerű lakmusz, mint a farsang, egészen mást mutat. Mi már tényleg mindig így akarunk itt élni?
