A gyalogos Zagyva-híd Városmajor felőli vége egy vakhíd, ami lassan fél évszázada nem vezet sehová. Annak idején biztos, voltak tervek az ottani lehajtóra. Gondolom, már akkor közvilágítás került arra a részre. Ami azonban jó ideje korláttal lezárt/elzárt/tiltott terület. Az utcai lámpákat viszont cserélni kellett. És talán a darabszám is adott volt. Mindez pedig felülírta a logikát és a józan gondolkodást. Így most van három lámpánk, amelyek olyan helyre szórják fényüket, ahová senki nem teheti be a lábát.

Szolnok egykori korzóján, a Szapáry úton, a város két régi, de minden bizonnyal a legszebbek közé tartozó háza, az egykori Kádár-cukrászda és a Kindlovics-bazár között, az épületek közötti résből kibújt egy fa. Nem ma. Jó ideje növekszik, gondolom, gyökereivel, elbújt törzsével küzd a százéves falakkal. Hogy ki fog győzni? Ha tudnánk, kié is az a rossz helyen lévő fa, talán válaszolhatnánk. Így csak aggódhatunk, Szolnok lassan pusztuló múltja miatt.

A Jubileum téren álló Tanúhegy című alkotás tulajdonképpen Szolnok 1075 és 1975 közötti történetéről tanúskodik, a történelmi idők rétegeit egymásra helyezve. Gyurcsek Ferenc és Kampis Miklós 45 éves munkáját amatőr alkotók kiegészítették. Leginkább az elmúlt 45 év eredményeiről tanúbizonyságot téve. Nagyon helyesen a primitívebb korok rétegeire helyezve a mai üzeneteket. Ez a modern, korunkat valóban tükröző, primitív művészet. Ami elfogadott, hiszen közterületen látható.

Az ovisokat arra tanítják, hogy ha már nem használják a bringákat és rollereket, rakják őket a helyükre. Hogy azok ne legyenek útban és ők vagy mások, máskor is megtalálják és használni tudják a járgányokat. Biztos, van abból hiszti, hogy egy-egy bringát vagy rollert ki is használta utoljára, kinek kellene azt elpakolnia. Idő kell,amíg bevésődik. Nem is mindenkinél sikerül.