– Magának tegnap meg kellett volna halnia – vágta köszönés helyett a százados arcába Zita, majd lehuppant mellé a Tünde egyik asztalához. – Mi a frásznak kellett ránk rontania? Egyedül maga a felelős a vezérigazgató úr állapotáért, amit nem is fogom titokban tartani.
– Ne legyen csacsi! Se neki, se magának nem tenne jót, ha kiderülne, hogy nem a feleségével, nem az otthonában, viszont ruha nélkül, félreérthetetlen helyzetben lett rosszul – válaszolta nyugodt hangon a rendőr, miközben azt fürkészte a Szapáry úti cukrászdában, hogy hallhatja-e őket idegen. – Egyébként minden rendben volt a mentőkkel?
– Hát persze – szisszent fel Gulyás nővére. – Látszott rajtuk, hogy pontosan értik a szituációt. Egy haldokló pucér férfi, meg egy zokogó nő egy félig üres lakásban. Pedig olyan jól alakult minden.
– Mi alakult jól?
– Ahhoz magának semmi köze. Ez csak rám és Gézára tartozik.
– Géza? Kadlacsek úrnak keresztneve is van. Nagyon hamar összejöttek. A daliás alkatába szeretett bele?
– Menjen a fenébe – ugrott fel Zita az asztaltól. – Ezért hívott ide? Egyáltalán mit akar tőlem?
– Ide figyeljen! – Emelte fel a hangját a rendőr, és egyértelműen intett a nőnek, hogy üljön vissza. – Ha maga tudott róla, hogy engem tegnap el kellett volna tenni láb alól, akkor az a minimum, hogy bűnrészességgel fogják meggyanúsítani. Ha kiderül az is, hogy közben a vezérigazgató úrral hempergett, miközben Karibi-szigetekről ábrándozott, akkor biztos lehet benne, hogy egyrészt a felesége egyenként tépi ki azt a gyönyörű vörös haját, másrészt annak a bűnszervezetnek a tagjává minősítik, aminek magához hasonló tudatlan és beképzelt tagja volt az öccse. Meg nem szólaljon, mert nem fejeztem be – emelte fel még jobban a hangját. – Nem akarom tovább keseríteni, de ne ringassa magát abban a tévedésben, hogy az öccse vagyonából egyetlen fillért is átengednek magának. Az a pénz ugyanis nem az övé volt. A legjobb lenne, ha szépen kiszállna ebből az egész történetből, és ismét ugyanannyit foglalkozna az öccsével, mint előtte.
– Akit megöltek?
– Mi a francnak ölték volna meg? Hogy ezt az egész kalamajkát, amit maga meg a barátai okoztak, a nyakukba vegyék? Ez úgy kellett nekik, mint üveges tótnak a hanyatt esés, már elnézést.
– Akkor engem miért akarnak megölni?
– Ki akarja magát megölni?
– Hát azok, akik a nyakunkra küldték Zolika főnökét a Szigonyhoz, aztán meg eltették láb alól. Meg azok, akik ki akarták nyírni Lacit és magát is. Tudnia kell, hogy kik ezek, és mit akarnak. Nem vagyok teljesen hülye – mondta halkan Zita, és a hajára tolta a napszemüvegét, hogy a százados szemébe nézhessen. – Maga nem juthatott be tegnap kulcs nélkül abba a lakásba. És tisztában kell lennie azzal is, hogy Laciéknál van egy notesz, amiben minden szereplő és pénzmozgás benne van. Ja, és keresztek azoknak a neve mellett, akiket ki kell nyírni. De, ha jól vettem ki Gézám szavaiból, ez még mind semmi.
– Hogyhogy?
– Nem fogok mindent a maga orrára kötni – húzta ki magát Zita a széken. Megigazította a szemüvegét és a haját, majd közelebb hajolt a századoshoz. – Maga sokat tud, szerintem azt is, kik mozgatják a szálakat. Üzenem, hogy most már én is sokat tudok, és ha már bűnrészes lettem, akkor a pénzből is kérem a részemet.
– Maga teljesen meghibbant!
– Lehet. Viszont nincs mit vesztenem. Maga tegnap szétcseszte az álmomat. A kezembe veszem a sorsomat. Szóval döntsék el, hogy hadüzenet vagy tárgyalás – ezzel felállt, és nyugodt léptekkel kiment a Tündéből.
