A Damjanich múzeum időszaki kiállítótermében felsorakoztatott próbababákon lévő ruhák között van legalább kettő, amiknek nem múzeumokban, hanem divatlapokban, egyedi ruhákat árusító üzletekben és az utcán lenne a helye. Legalábbis szerintem, aki annyit ért a ruhákhoz és divathoz, hogy legfeljebb megcsodálja az egyre ritkábban feltűnő, csínosan öltözött hölgyeket. És elképzeli, hogy például az a kétféle barna színből összeállított miniruha, a szinte barnából zölddé változó fejkendővel, milyen pazar lenne egy szolnoki premieren. Vagy a kettővel odébb „álló” babán lévő kockás nadrágos, bézs kabátos, barna kendős összeállítás milyen feltűnést kelthetne a világ bármely eseményén. Pedig ezek tulajdonképpen hétköznapi alkotások. Csak éppen mesterremekek, amelyek kiemelhetik viselőiket a szürke tömegből, talán ráébresztve a sokaságot, micsoda kincs az egyedi. Meg az ilyesmit előállítani képes tudás, kreativitás, alázat, amit soha, semmiféle mesterséges intelligenciával nem lehet majd pótolni.
A múzeumok a legtöbb esetben olyan mesterségek tárgyait gyűjtik, őrzik és mutatják be, amelyek napjainkra tulajdonképpen eltűntek. Hol vannak már a cipészek, a kalaposok, a szűcsök, a férfi és női ruhakészítők, vagy éppen az órások, akik pár évtizede még Szolnok utcaképét is meghatározták, jó száz évvel ezelőtt pedig a város dolgait befolyásoló iparosok voltak? És hová lettek az egyedi, sokszor évtizedekig használható termékeik, amelyeket egykor hétköznapi használatitárgyaknak tekintettek, miközben ma már mestermunkáknak neveznénk őket? Mennyi tudás, ismeret, tapasztalat tűnt el, köztük sok olyan, amit többé már nem lehet rekonstruálni, mert a mesterek apró, csak szóban vagy mozdulatokban rejlő titkai nélkülük nem idézhetők fel? Kapuk záródnak be örökre köztünk és a múltunk között.
A Szolnoki öltések című, nemcsak címében szolnoki kiállítás nekem legalább annyira szól a múltról, mint a jövőről. Mert miközben elmeséli, hogy mi is a szolnoki csipke, és milyen kevesen múlott ennek a helyi értéknek a megmenekülése, azt is megmutatja, az értékmentéshez nem feltétlenül hivatalok, szervezetek, programok kellenek, hanem valamibe beleszerető, kreatív emberek. Akik képesek a maguk örömére tanulni, nem foglalkozva azzal, hogy az éppen trendi vagy sem, érdekel-e másokat, fontos-e a világnak. Ez a kiállítás épp annyira szól Tóth Béláné Szabó Teréziáról, aki tulajdonképpen megmentette a szolnoki csipkét, mint azokról a Tóth Bélánékról, akik akkor is kapuőrök maradnak a múlt és a jövő között, ha ezt soha, senki nem veszi észre. Főhajtás, tiszteletadás, rácsodálkozás és valaminek a megmentése a jövő számára.
A Szolnoki öltések, Tóth Béláné Szabó Terézia alkotói életútját bemutató tárlat annak a bizonyítéka, hogy élnek még köztünk mesterek. Az pedig, hogy ezt a Damjanich múzeum felvállalta, megmutatja, egy ilyen hely nemcsak a múltról, de a jövőről is szólhat. Mert legyen csak egyetlen egy valaki, aki a kiállított tárgyak alapján beleszeret Szabó Terézia munkáiba, és máris évtizedekre megmenekült a szolnoki csipke, és van remény, hogy akkor is lesznek nem gépsorokon, gyárakban, hanem kattogó varrógépeken, apró – akár a nappaliban berendezett – műhelyekben készülő, műalkotásnak is beillő ruhák, csipkék és egyedi kiegészítők.
