Aki kezébe veszi Bárdos András Kinyitom a számat című interjúkötetét, amelyben Vágó Istvánnal beszélget, még mielőtt egyetlen sort is elolvasna belőle, gyanút kell fogjon. A közel kettőszázötven oldalas könyv ugyanis szokatlanul széles margókkal, meglepően rövid fejezetekkel, a fejezetek között pedig sok üres oldallal készült. Nem tudok szabadulni a gondolattól, miszerint a kiadó egy vaskos kötetre köthetett előszerződést, ám a végén kiderült, hogy ebben a beszélgetésben nincs annyi. Szó se róla, szép és vastag papírra sikerült nyomtatni a könyvet, ám ez kellett ahhoz, hogy a karácsonyi piacon a vevők azt mondják, akár 3500 forintot is megér a Bárdos-Vágó páros beszélgetése.
Pedig nem ér. Akár azt is mondhatom, hogy egy fabatkát sem. A hangzatos cím ellenére sem. Holott azt vártam, hogy a két tévés valóban alaposan kibeszélik a magyar média és politika kulisszatitkait, és valóban kiderül néhány meglepő dolog. De nem.
Kezdjük azzal, hogy Bárdos András nem tudta megoldani a feladatot, amire vállalkozott. Be kell látni, hogy nem ugyanaz egy másfél perces interjúban tömören és jól kérdezni, mint napokon keresztül valakivel beszélgetni, ébren tartva a beszélgetőtárs és az olvasó figyelmét is. Bárdos kérdései üresek, felkészületlenek, álnaivak és olykor annyira idegesítőek, hogy csak a nyomdászok iránti tisztelet mentette meg a könyvet a repüléstől.
Bárdos kérdéseinél csak az eszmefuttatásai a kínosabbak. Amikor már nagyon üres a beszélgetés, vagy nagyon kellene még fél oldal a kínosan kurta fejezethez, akkor a kérdező riporter Vágó egy-egy gondolatát megpróbálja továbbfűzni. Úgy tesz, mintha megosztaná velünk a gondolatait. Ám úgy tűnik, ebben leginkább a gondolatok hiánya akadályozza meg. Ráadásul egyetlen általa felvetett problémánál sem meri kimondani, hogy fekete vagy fehér, hanem általában elintézi azzal, hogy ezen még maga is gondolkodik. És oldalanként rombolja le a saját szakmai szobrát.
Amihez Vágó István remek partner, hiszen ő csákánnyal bontja le mindazt, amit harminc év alatt felépített. A nagytudású, joviális gondolkodó helyett egy kicsinyes, kötekedő, mindenkivel összevesző, pitiáner alakot ismerhetünk meg. Vitray szemét, Egri János szemét, Rózsa Gyuri nem kevésbé, és sorolhatnám a neveket, akik közül sokat én sem gondolok szentnek. Na, de hogy csak egy emberrel ne legyen baj – az azért elgondolkodtató.
A két név és a könyv címe alapján azt gondoltam, hogy a hosszú beszélgetések közben alaposan átbeszélik a magyar televíziózás elmúlt 20-25 évét, aminek mindketten részesei voltak. Elemzik a politika és a média kapcsolatát, amit nekik közvetlen közelről kellett látniuk, és naivan feltételezem, értelmezniük is. Ám ezekről értékelhetően egyetlen szó sem esik. Ha ebben a kérdésben valamit meg akarnak tudni, még mindig inkább ajánlom Árpa Attila Ha én ezt a Klubról egyszer elmesélem című könyvét, mint a Vábó-Bárdos páros kínlódását.
És az a legborzasztóbb, hogy a könyvet nemcsak vettem karácsonyi ajándékként, de kaptam is. Tehát a kiadó számítása bejött. És félek, ebből a szerzővel együtt téves következtetést fog levonni.
