Akárhányszor meghallgatom Szacsvay László tolmácsolásában a Családom és egyéb állatfajták című Durrell alapmű hangoskönyv változatát, mindig az jut eszembe, hogy úgy szeretnék élni, ahogy a Durell család élt Korfun. Nem vagyok oda az állatokért, a kisebb-nagyobb bogarakkal engem is az őrületbe lehetne kergetni, de a fene bánná Geri hóbortjait, ha ott lehetnék az eperpiros villában. Ülnék naphosszat az olajfák árnyékában, recinát kortyolgatva nézném a tengert, várnám, hogy a mama valami különleges főztje kerüljön az asztalra, este pedig táncolni mennék a helyiekkel. Ha pedig megunnám, hát bérelnék egy benzinát, és egy helybéli halásszal bejárnám a környék öbleit, szomjúság és éhség ellen behűtött dinnyét ennék, és élvezném a semmittevés művészetét az átlátszó sósvíz partján.
Nem tudom, hányszor hallgattam már végig a korfui történeteket, megunni egyszerűen nem lehet. Nemcsak zseniálisan vannak megírva, de Szacsvay is olyan tökéletesen olvassa, hogy jobbat elképzelni sem bírok.
Ha már nem engedik, hogy újra betegyem a CD-be, akkor a Halak jelleme kerül a lejátszóba. Ez is Durrell Szacsvay tolmácsolásában, és ez is Korfun és a környékén játszódik. A történet egy hűtőszekrény mozgatásával kezdődik? de hogy miként folytatódik, nem mesélem el, mert sem Durrell, sem Szacsvay nem vagyok. Legyen elég annyi, hogy a legszomorúbb téli, vagy esős nyári napokon is felvidítanak a Durrell család és barátainak görögországi történetei, amelyek valamikor 70 évvel ezelőtt játszódnak. Abban az időben, amikor Görögországot még nem árasztották el a turisták.
A hangoskönyv persze nem pótolja a regény elolvasását. Viszont vannak történetek, amelyeket Szacsvay László után már nem tudok elolvasni. Esmeralda és a Papi papagáj leírt változatához egyszerűen képtelen lennék nekikezdeni, mert annyira a fülemben van Szacsvay orgánuma. Az Állati történetek kicsit már felnőttesebb mesék, pikánsak, olykor disznók, ám legalább annyira szórakoztatóak, mint a korfui események.
