Hogy a forradalmárokra egyáltalán emlékezni lehetett, a szabadságharc hőseiről utcákat nevezhettek el, a megtorlás áldozatairól pedig a megtorló által fenntartott iskolákban tanultak, az kizárólag azoknak a túlélőknek köszönhető, akik így vagy úgy, de elfogadták az új rendet, és csendben, évek alatt feszegették és kitágították annak határait. Akik biztos, hogy nem voltak a harcmezők hősei, a forradalom és a szabadságharc idején pedig akár a bőrüket és egzisztenciájukat féltő megalkuvóknak vagy gyáváknak is nevezhették őket. Vagy csak nem meneteltek az első sorban, nem lengették a zászlókat, de a néma tömeget alkották, a négy fal között lelkesedtek, és a nem hétköznapi időkben is fenntartották a hétköznapokat. Akiknek a nevében zúgtak a forradalmak, és akikre rászakadtak a bukás utáni, nem dicsőséges, de meg- vagy átélendő mindennapok terhei és felelősségei.
Realista, megalkuvó vagy gyáva volt, aki a szabadságharc leverése után itthon maradt? Aki gondoskodott az árvákról, az özvegyekről, aki nem hagyta pusztulni a kényszersorozottak vagy kivándoroltak itthon maradottait. Nem állt ellen sem nyíltan, sem titokban, csak tette ugyanazt, mint a forradalom előtt és alatt. Dolgozott, termelt, alkotott, nevelt, kuporgatott, tervezett. És csak magával vagy sehogy se számolt el a forradalomhoz meg a szabadságharchoz fűződő viszonyával. Aki élte egyetlen életét.
Megvetendő, aki hosszabb-rövidebb idő után szemébe nézett a legyőzőknek? Aki a jövő érdekében azt tudta mondani, tegyük félre a sérelmeinket, nyissunk tiszta lapot, menjünk előre. Ami nélkül nem lehetett volna semmiféle kiegyezés, gazdasági virágzás, polgárosodás. De lehetett volna elhúzódó, pusztító fegyveres ellenállás, akár évszázaddal kitolódó középkor, lemaradás vagy éppen feloldódás a fejlődők és haladók tengerében. Emberöltők dőltek el a bukás után.
Szolnok ma nem lehetne az, ami, a forradalom és a szabadságharc ilyen túlélői nélkül. Akik képesek voltak lenyelni a győztes szolnoki csata utáni bukás, megtorlás és elnyomás békáit, mert talán hittek abban, hogy előbb-utóbb felkel a Nap. Ők kellettek ahhoz, hogy két évtizeddel később, a mi szemszögünkből álló emlékműve lehessen a városban 1849. március 5-ének. Az ő tanításuk alapozta meg, hogy az aradi vértanuk kivégzésére parancsot adó császár idejében szobrot állíthassanak Damjanichnak. Nélkülük Szolnokból nem lett volna megyeszékhely, nem indult volna be az iparosodás, a kereskedelem, a polgárosodás, ami lehetővé tette, hogy a szabadságharcot leverő Ferenc József alatt Kossuthról nevezzék el a szolnoki főteret.
Akik bár kiegyeztek, megalkudtak, engedményeket tettek, kibekkeltek, meghunyászkodtak, lefeküdtek – a kívánt rész kiemelendő -, és nem lettek hősök, nem őrzi emlékmű tetteiket, neveik nincsenek ott a történelemkönyvek lapjain, holott a forradalom és a szabadságharc dicsősége és eszméje nélkülük ma semmi se lenne.
