Szolnok elmúlt háromszáz éves történetében több olyan álom (terv, vízió) is van, amiért a mai napig vérezhet a szívünk. Szerintem ilyen a szolnoki villamos terve, aminek legalább kétszer nekifutott a város: először az előző századfordulón, majd az ötvenes évek elején. Képzeljék el, milyen lenne, ha a vasútállomás és a Verseghy utca között ma villamos és nem busz járna, netán bő száz év alatt esetleg újabb vonalak épülnek, és esetleg Szandára is kötöttpályán lehet eljutni! Ne gondoljuk, hogy ez volt az egyetlen ilyen ötlet! Szintén az ötvenes évek elején – amikor Szolnok Miskolc mögött a második leggyorsabban iparosodó megyeszékhely volt – komolyan felvetődött, hogy a vasútállomást és a déli iparterületet trolival kössék össze. Merthogy akkoriban Pesten is épültek az ilyen vonalak. De az egykori szolnokiak még ennél is mertek nagyobbat – bár pontosabb azt mondani: logikusabbat – álmodni, amikor azt tervezték, hogy a várost és Besenyszög, Kőtelek környékét helyi érdekű vasúttal, azaz HÉV-vel kötnék össze. Az arra felé vivő utak felújítására fordított pénzekből az elmúlt száz évben gyorsvasutat is építhettünk volna.

Legalább ennyire kedves álom a Duna-Tisza csatorna, aminek egyik vége valahol Szolnokon vagy a város alatt lett volna. Sokáig lehetett erre azt mondani, hogy nincs értelme. Csakhogy, amióta létezik a Duna-Rajna-Majna csatorna, azaz Európa tulajdonképpen víziúton átjárható a Fekete- és az Északi-tenger között, a kontinens fontos helye lenne Szolnok egy ilyen alternatív út végpontjaként. Persze ehhez nagyon sok minden kellene, kellett volna, de talán nem állunk messze a valóságtól, hogy egy ilyen nagyszabású, és 300 éve dédelgetett álom megvalósulása esetén ma a Tisza nem egy népételen víziút lenne, sőt nem kihasználatlanul csordogálna el Szolnok alatt. Reménykedem, hogy ez a hajó nem ment még el, hiszen az ötletet olykor a rendszerváltás után, tehát az elmúlt évtizedekben is felmelegítették.

Szolnok múltjában természetesen vannak álmok, amelyeket nyugodtan sorolhatunk a rémálmok közé, és hálát adhatunk a sorsnak – vagyis a hülyeség fölött győzedelmeskedő okosabb embereknek -, hogy végül nem valósultak meg. Ilyen például a szolnoki Sztálin-szobor, ami nemcsak az ország egyik első ilyen alkotása lett volna, de megvalósulása esetén komoly károkat okoz a mai Verseghy-park környékén. A magam részéről ebbe a kategóriába sorolnám a további szolnoki magasházakat is, amelyek felhúzására a hetvenes évek első felében komoly esélyünk volt. Mert, akkor a szolnoki Tisza-part panorámáját ,a nemcsak a színház melletti tízemeletes tenné tönkre, hanem a sétányra tervezett, ennél magasabb ház vagy házak is. A mainál huzatosabb hely lenne a Szapáry és a Baross utcák kereszteződése, ha az Árkád helyén megépül az oda álmodott 22 emeletes. De magasházak fogadnák a Szolnokra érkezőket a Thököly úton is, sőt a Széchenyi lakótelepen is lehetett volna belőlük akár négy darab is. Ám a pártállami megalomániának megálljt parancsolt az akkori építésügyi minisztérium.

Természetesen tévedés azt gondolni, hogy nagyot álmodni, aztán meg nem valósítani csak a szocializmus idején tudtak. Ne felejtsük el, hogy a Tisza szállóhoz tervezett fedett, sportuszodából éppúgy nem lett semmi, mint a hozzá kapcsolódó kosaras fürdőházból a Tiszán. A rendszerváltás után pedig valószínűleg csak politikusi nagyotmondás volt a Szandai-réten felépülő „Hong-Kong”, ami az ázsiai város Kínai Népköztársasághoz való visszakerülése idején vetődött fel. Ehhez képest reálisabbnak tűnt az egykori Szanda ABC helyén felépítendő közlekedési alközpont, azaz a helyközi és helyi buszok kapcsolódási pontja, ami a 442-es főutat és a belvárosi hidat is tehermentesíthette volna némileg. A Damjanich uszoda helyére tervezett beruházások rajzairól – őszintén mondom – nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolták-e a szálloda és a szuper fürdőkomplexum felépítését, vagy éppen a kampány közeledtével próbálták csitítani a háborgókat. Ezért is írtam e cikk bevezetőjében, hogy egy álom meg nem valósulásának sok oka lehet.

Bár jóval kevesebb, mint ahány meg nem valósult álmot Szolnok csak az elmúlt 130 évben összegyűjtött, és ami ránk is maradt. Ezekből próbálok néhányat bemutatni az Élő blogSzolnok Anno május 6-ai előadásán a Tisza moziban.