A Tünde kiürült. A felszolgálók a bejárat előtt tárgyalták a Szapáry utcai baleset részleteit. A forgalom lépésben haladt. A rendőrök és a nem mozduló mentő nemcsak a piac felé tartó sávokat, de a Galéria irányába vezetőkből is elfoglaltak egyet. Bán Béla a cukrászda nagytermében az ablak előtt állt, onnan figyelte az utcát. A bejárati ajtó nyílásából tudta, Edit megérkezett. Azt várta, hogy a feldúlt nő a nyakába ugorva próbál majd megnyugodni, ehelyett azonban gyűlölködő hangon kiabálni kezdett vele.
– Mit csináltál te szívtelen idióta! Miért kellett azt a szerencsétlent ide hívnod? Nem volt elég a tegnapi megalázása? Mit akartál még tőle?
– Miből gondolod, hogy én hívtam és éppen ide?
– Bán Béla – visított a nő, aki hatalmas léptekkel indult meg felé. – Tegnap abban maradtunk a Szigonyban, hogy átbogarászod a megtalált telefonját, aztán a rendőr barátunk javaslatára visszaadod neki. Gizike, a titkárnője mondta, hogy a Tündébe indult szegény Csaba mielőtt elcsapták. És téged hol talállak a baleset után tíz perccel? A Tündében. Na, ezt magyarázd ki Bán Béla – és ezzel lehuppant a férfi melletti székre.
– Biztos, hogy a Tündébe indult?
– Béla! Ennek az embernek az volt a legfontosabb, hogy mindig mindenki tudja, merre jár, kikkel találkozik, micsoda fontos és elfoglalt ember. Még azt is a titkárnője orrára kötötte, ha csak a klozetra kiment.
– És azt nem mondta, kivel találkozik?
– Zolika halála óta teljesen megzavarodott. Amit mondjuk, nem csodálok, mert lassan én is belebolondulok ebbe az egészbe. Eddig ez az ember minden reggel pontban fél nyolckor megjelent a munkahelyén, vagy betelefonált, hogy miért nem jön. Ma reggel két órát késett, és Gizike szerint teljesen feldúlva állított be, és azonnal engem hívatott. Mire azonban átértem a három szobával odébb lévő irodámból, már halálsápadtan el is indult. Csak annyit vetett oda Gizikének, hogy a Tündébe megy. Egy perc múlva meg szóltak a portáról, hogy elgázolták. Minek kellett ide hívnod?
– Nem én hívtam. De a Tündében az elmúlt egy órában rajtam és a pincéreken kívül nem is volt senki.
– Ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy itt ültem.
– Mi a francért?
– A főnököd telefonja reggel hét óta folyamatosan csörgött. Két számról hívták. Egy ismeretlenről és ezek szerint a munkahelyéről, mert kiírta, hogy „Gizi mh”. Az ismeretlent a tízedik hívása után felvettem azzal, hogy Csaba öccse vagyok és nálam maradt a telefonja. Mire egy komoly férfihang durván és lekezelően azt mondta, hogy azonnal adjam neki vissza, és ha találkozok vele, mondjam meg, hogy a Tündében várják. Gondoltam, megnézem, ki ez a fickó, de hiába ülök itt egy órája. Vagyis nem biztos, hogy hiába.
– Mert?
– Mert unalmamban az elmúlt egy órában az utcát bámultam. Így láttam, hogy az a teherautó, ami mögül Csaba kilépett, legalább fél órája áll ott, és a vezetője nagyon bénán próbálja imitálni, hogy lerobbant. Miközben folyamatosan egyeztetett két autóval. Az egyik a baleset pillanatában még itt állt a régi mozi bejárata előtt, a másik meg feljebb, a zebra után. A gázoló kocsi pedig mögüle indult el abban a pillanatban, ahogy Csaba kilépett az ajtón. És a három kocsiból már egy sincs itt.
– És?
– És? Nem érted? A főnöködet nem véletlenül ütötték el.
– Megölték?
– Úgy tűnik, csak próbálták – intett a fejével a szirénázva éppen elinduló mentőautó felé.
