Márai Sándor Kaland című drámája olyan, mint egy jó krimi. Nem tudhatja a néző, hogy a következő pillanatban milyen fordulat következik, és a történet messze nem úgy végződik, ahogy az első percekben gondoljuk. Mindehhez pedig tegyük hozzá, hogy a zseniális író romantikát, tragédiát és kötelességtudatot is szétszórt a történetében.
Márai Kalandja egy tipikus szobaszínházi dráma. Karnyújtásnyira hullnak a könnyek, párásodnak a férfitekintetek, zakatolnak az indulatok, hallani a gyorsuló szuszogást, az elnémuló csendet. Ott ülünk Kádár Péter rendelőjében, a fejünk fölött zajlanak az események. Málnay Levente rendezésének köszönhetően, a kezdés után néhány perccel már mozdulni se merünk, nehogy megzavarjuk a ház halálos csendjét. Aztán kapkodjuk a fejünket, mint a beteg, aki fölött az orvosok diskurálnak. Meg akarjuk érteni, hogy az első percekben felfestett rend, miért foszlik semmivé, válik halálos drámává.
Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy a Szigligeti Színház díszlet, jelmez és kellék tekintetében – Juhász Katalin terveinek köszönhetően – ismét kitett magáért. Semmi sem kopott, használt vagy levetett. Minden jelmez a szereplőt és a jellemet kiemelő viselet.
Bár a szolnoki Kaland elsősorban a főszereplőre, Mécs Károlyra épít, remek partnerek segítenek neki a történet továbblendítésében. Sőt, azt kell mondanom, hogy Mécs mellett el is mismásolhatták volna a többiek az egész estét. De nem! Mindenki úgy alakítja a saját epizódját, mintha az a legnagyobb főszerep lenne.
Gombos Judit például megmutatja, hogy drámai szerepekre is kiválóan alkalmas. A megcsalt doktornő szerepében nekem egészen új arcát mutatta. Nem is értem, miért kell neki mindig az ugri-bugri, olykor rettenetesen harsány vagy trampli szerepeket játszania. A Kalandban látható, hogy az egyszerű, hétköznapi nőt, a normális hangnemet is meg tudja formálni.
Karczag Ferenc Szekeres doktora olyan, mintha a lelkiismeret öltött volna testet. Valahogy ilyennek képzelem az alakot öltő, mindenkiben lakó másik ént, aki egyszercsak felbukkan, és számon kéri a meg nem valósult álmokat. Ez a hatalmas ember hihetetlenül lefojtott indulattal és alázattal jelenik meg a színpadon. Hátborzongató, amit az első jelenetében előad, percekre átvéve a főszerepet a színpadon.
Huszárik Kata ismét az a szépség, aki menekülni akar a szépsége teremtette jólétből. Hogy honnan van ennyi könny a szemében, nem értem. Annaként nemcsak a szerep drámaisága, hanem a színészi játéka miatt is szerethető. Ahogy Király Attila is, aki egyik pillanatban a sunyi törekvő fiatal orvos, aztán a megsebzett hősszerelmes, végül a tragikus hős.
Akiről nem árulhatom el, hogy miként fizet majd komoly árat a darab végén. Ne is kérdezzék senkitől! Ne rontsák el az örömüket. Hagyják, hogy a Szín-Mű-Helyben, a Szigligeti színészei fejtsék fel Önöknek, Márai Kalandjának titkait. Megéri.
