A Mesterjátszma legnagyobb szerencséje, hogy pszichothrillerként hirdetik, és mondjuk Mácsai Pál, Váradi Gergely, Hajduk Károly vagy Péterfy Bori láttán talán sokan döntenek úgy, adnak egy esélyt Tóth Barnabás új filmjének. Pedig a rendező és részben forgatókönyvíró újabb nagyjátékfilmje – azt most hagyjuk, hogy tévéfilmként finanaszírozták, de szerencsére nagyvászonra is került – minden további nélkül lehetne a jelenlegi hatalomnak kedves, amolyan kurzusfilm, és juthatna ugyanolyan érdemtelen sorsra, mint a Duna TV-n vetített, Madarász Isti rendezte Tündérkert című sorozat. Mert egyszerűen, ha a hatalom valami mellé odaáll, és mondjuk, ezt azzal is kifejezi, hogy csak a saját csatornáin, hirdetési felületein nyomja az adott alkotást, akkor az még azt megelőzően lesz sokak számára vállalhatatlanul „szar”, hogy egy kockát is láttak volna belőle, míg a megcélzott nézősereg meg csak nem érti, és nem is nézi meg. Nagyon-nagyon nagy kár lett volna a Mesterjátszmát ilyesmivel tönkre tenni, bár őszintén nem is értem, az államtól (az adónkból) kapott 600 millió forint után ezt miként sikerült megúsznia.
Tóth Barnabás és Fonyódi Tibor Stefan Zweig (1881-1942) Sakknovelláját dolgozta át egy 1956-ban játszódó, de az ötvenes évekre visszatekintő, nem hajón, hanem lényegében csak egy vonaton zajló történetté. Anélkül, hogy spoilereznék, a Mesterjátszma története elsőre egy fiatal párról szól, akik a forradalom végnapjaiban Nyugat felé induló vonattal próbálnak elmenekülni az akkor már oroszok uralta Budapestről. (Lehet, hogy azért nem lett kurzusfilm, mert lassan másként kezdik értelmezni az oroszok beavatkozását?) A történet középpontjában azonban egy sakkjátszma áll, ami a Hajduk Károly alakította pap és a Mácsai Pál megformálta utas között zajlik sok-sok szemlélő és mellékszereplő részvételével. Többet nem írhatok, mert remélem, nagyon sokan megnézik a filmet, és nem lőhetem le a fordulatokat, amitől ez az egyébként is zakatoló, izgalmas – dehogy krimi vagy thriller – történelmi dráma mind a kilencven percénben működik és tökéletes. Lassan másfél évtizede szajkózzák a „hozzáértők”, hogy történelmi filmeket kellene készíteni: a Mesterjátszma az, és a legjobbak közül való.
A forgatókönyvről még csak annyit, hogy nincs egy felesleges pillanata sem, sőt mindennek jelentősége van, és előbb-utóbb az összes kis utalás értelmet nyer. A viszonylag kevés külső helyszín és a több vagonból álló régi vonatszerelvény hibátlan környezet, amit ráadásul annyira szépen világítottak, a fények olyan sokat adnak a történethez, hogy arról külön ódákat kellene zengeni, de addig is csak dicsérjük a helyettünk látó, első nagy játékfilmes Másik Szőke András operatőrt. Meg persze újra és újra Tóth Barnabást, aki a Susotázs című rövidfilmjével és az immár klasszikus Akik maradtak című játékfilmjével került fel az Oscar-díjra javasolt magyar filmek listájára, és íme itt a harmadik is. Be kell látni, hogy Tóth Barnabás nemcsak írni, de képekkel mesélni is remekül tud, amihez kiválóan választ társakat.
A Mesterjátszma főszereplője szerintem Hajduk Károly (a legutóbbi szolnoki Sirály Trigorinja, az Akik maradtak orvosa, A martfűi rém címszereplője), aki a börtönben és a kihallgatásokon is éppoly zseniális, mint a vonaton. Ellenfele Mácsai Pál (az Örkény Színház igazgatója, a legtöbben talán a Terápiából ismerik, de nekem a Volt egyszer egy Németország a kedvencem), aki színészkirályként adagolja karaktere darabjait, hogy a végére összeálljon egy megdöbbentő kép. Péterfy Bori (sokan énekesnőként tartják számon) kihallgatótisztként fontos motorja a történetnek, és ismét bizonyítja, legalább annyi keresnivalója van a vásznon, mint a színpadon. A két fiatal Váradi Gergely (A besúgó sorozat és a Guerilla főszereplője) valamint a számomra eddig ismeretlen Varga-Járó Sára méltó partnerei a „nagyoknak”, ráadásul olyan óriások bukkannak fel körülöttük, mint Szirtes Ági, Váry Károly vagy Székely B. Miklós, hogy az egyetlen snittben feltűnő Bereményi Gézát ki ne felejtsem a sorból. Egyszóval a Mesterjátszmában minden a helyén van.
Csak a normális reklám hiányzik. Pedig adott lenne egy kiváló termék, amit akár iskolásoknak is meg lehetne mutatni, és aztán életkoruknak megfelelően beszélni nekik az ötvenes évekről, de bármelyik felnőttnek is csak ajánlani lehetne, mert kizárt, hogy nem élvezné. A Mesterjátszma ugyanis nem egy köldöknéző, önsajnáló történelmi dráma, hanem minden tekintetben egy tökéletes, fordulatos, megkockáztatom, hogy szórakoztató remekmű. Addig ne hagyják ki, amíg nem tűnik el a magyar filmeknek egyáltalán nem kedvező hazai moziforgalmazásban, vagy nem kerül valamelyik tévécsatorna népbutító műsorai után az éjféli sávba!
