Azért járok múzeumokba és kiállításokra, mert egy téma töményen, tömören és szakszerűen kerül elém. Egyszerűbb, mint a neten bogarászni, vagy hosszasan könyvtárazni. Hozzáértő emberek megmutatják, az adott témáról mit érdemes tudni. Ezért fizetek. A kettőnk között létrejövő üzlet része az is, hogy nem bánom, ha a szakemberek szűrőjén keresztül kell valamit látnom.

Természetesen sokkal kevesebb múzeum és kiállítás van, mint amennyi engem érdekelne. Elfogadom azt is, hogy a hozzáértők nem feltétlenül azt akarják megmutatni, ami izgat. Ritkán fordul elő a szerencsés egybeesés. Ám roppant megengedő vagyok, és egy jó cím, a sokszor átkozott marketing azt is megnézeti velem, ami amúgy eszembe sem jutna. Ez is az üzlet része. Tessék rávenni, hogy látogató legyek és fizessek.

Tudom, nem vagyok egyszerű eset. A kiállításokat csak egészként, teljes történetként tudom értelmezni. Abból indulok ki, hogy a kiállítókban megfogalmazódott valamiféle cél, ahhoz anyagokat gyűjtöttek, majd valamilyen dramaturgia mentén elmesélik a kiválasztott történetet. A mesélést tárgyak, feliratok, enteriőrök segítik, amelyek a bennem lévő és megszerezhető tudással keveredve valamilyen új érzést alakítanak ki.

Minden kiállításon felteszem a kérdést: vajon miért született. És, ha nem tudok kielégítő válaszokat megfogalmazni, akkor elképzelhető, hogy hülyeségeket beszélek. Elismerem. De engedtessék meg, hogy ne értsek egy kiállítást, egy kiállítói szándékot.

A Damjanich János Múzeum legújabb kiállításával így vagyok. Annak ellenére, hogy a cím elsőre megfogott: ?A paraszti polgárosodás tárgyi világa és a nemzeti jelképek?. Persze az is lehet, hogy az elvárásaimmal volt a baj. Azt gondoltam ugyanis, hogy a XIX. század végén felemelkedő parasztság tárgyi világába tekinthetek be. A Monarchia fellendüléséből részesedő paraszti világ használati eszközeiben bekövetkező – szerintem forradalmi – változást látom majd. Amikor a jómód jeleként megjelenik a könyv, az újság és a kép a lakásokban, amikor az öltözködés városiasodik, és lassan tömegcikkek, ha tetszik, iparcikkek jelennek meg a paraszti háztartásokban is.

Jó, félreértettem a kiállítás címének első felét. De a második rész – a ?és nemzeti jelképek? – nagyjából ugyanazokat a gondolatokat ébresztették benne, mint a kiállítás tervezőiben. Miként jelennek meg a nemzeti jelképek a hétköznapi tárgyakon. Ezen a kiállításon csak ebből kapunk ízelítőt.

Számomra érthetetlenül. Ha belépek a terembe, nem tudom, hogy merre induljak, hol a történet eleje és a vége. Amikor elindulok, nem világos, hogy a tárlók és a falon függő képek között van-e összefüggés. Nézem a tárlókat, és hülyének érzem magam. Mert számomra teljesen érdektelen, hogy az adott tárgy melyik múzeumból került a tárlatra. Az viszont érdekelne, miként kapcsolódik a kiállítás történetéhez, miről mesél. Az aláírás nélküli Petőfi kép vajon miként kapcsolódik a Kádár- és Rákosi-címeres kancsókhoz? És ezeket a kancsókat kik, mikor és miért követték el? Nem akarok túlzásokba esni, de valaki magyarázza el – ne utólag, hanem ott helyben -, hogy a Fradi oklevél mit keres itt, egy tárlóban a kokárdákkal. És a bejárattól balra a két kommunista zászló? Mellettük meg csak úgy egy árpád sávos lobogó.

Legalább háromnegyed órát bolyongtam a teremben. Megvettem a szép kivitelű kiadványt. De vesztettem. Nekem nincs meg a történet. Mondom, lehet, hogy hülyeségeket beszélek, de az az érzésem, hogy kiállítást kellett csinálni, volt egy jó cím, de valamiért csak ennyi jött össze. A tárlat le lett tudva, két hónapig nincs gond.

Pedig van gond. Olyasmiből próbáltak kiállítást összerakni, ami még nincs meg. Szerintem ugyanis hiányzik a feldolgozott tartalom.