(Nyári ismétlés. EZ a cikk 2015. április 16-án jelent meg először.)
Lényegében a város végén, a Tiszai Vegyiművek (TVM) főbejárata előtt, a focipálya mellett található legalább négy évtizede ez a nem hétköznapi, Szolnokon is ritka buszmegálló. Új korában kifejezetten tetszetős lehetett, de a modernségét romos állapotában sem vonnám kétségbe. A kívülről klinkertégla bevonatú, fekete vas nyílászárós, vasbeton tetejű épület nemcsak a hatalmas féltetős váró részt foglalja magában, de mellékhelyiségeket, forgalmi irodát, jegypénztárt és talán valami büfét is rejthetett anno. Ma már sajnos csak a féltető alatti rész használható, a többi ugyanis bezárva pusztul.
Az épület pontos korát természetesen nem tudom megmondani. Mivel azonban emlékeimben úgy él, hogy már a nyolcvanas évek közepén is itt állt, úgy tippelem, hogy a TVM hetvenes években végrehajtott rekonstrukciójához kapcsolódóan – mintegy jóléti beruházásként – készülhetett el. Akkor, amikor az ország egyik legnagyobb vegyiipari üzeme sokkal több dolgozót foglalkoztatott, mint ahányan a Tószegi út túloldalán lévő lakótelepen éltek. A gyár fénykorában a város túlsóvégéről – előbb csak a Vosztokról majd a Széchenyiről is – és a környék településeiről rengeteg embernek biztosított megélhetést. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de a rendszerváltás előtt nemcsak az 1-es busz járt erre, de talán a 2-es is, sőt helyközi járatok is betértek az akkor nívós buszmegálló elé. Amiben persze nemcsak a munkáslétszám, de az autóval történő munkába járás ritkasága is szerepet játszott.
Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy az egyszerű esőbeállónál jóval komolyabb buszmegálló építését a forgalom mellett a végállomás jelleg is indokolta. Itt ér ugyanis véget Szolnok leghosszabb buszvonala. A menetrendet a gyár – gyárak – munkarendjéhez igazították, így reggel hatkor, délután kettőkor és este tízkor volt szükség a legtöbb buszra. Amik olykor vártak – és a sofőrök nem dekkolhattak hosszasan a buszban -, és amikre olykor várni kellett, márpedig a melós akkoriban nem ácsoroghatott a szabad ég alatt. Egy ilyen forgalmi épület pedig kiválóan alkalmas volt a sofőrök és az utasok kiszolgálására egyaránt.
Hogy a TVM buszmegálló épülete mikor zárt be, szintén nem tudom. Az egykori üvegek helyére rakott fémlemezeken található feliratok alapján viszont nyugodtan kijelentem, hogy 1988. június 3-a előtt nyúltak utoljára az épülethez, azaz minimum 27 éve pusztul. Az említett takarólemezek egyébként különleges lenyomatai ennek a bő negyedszázadnak. Ha lenne időm, négyzetcentiméterenként átböngészném, mert választási plakátok, program- és apróhirdetések mellett zseniális népi bölcsességek – és persze obszcén feliratok – tömege található rajtuk. Kedvenceim a „Kell az ember” illetve az „A szerelem örök… csak az emberek halnak meg” feliratok, illetve egy 1994-ből való Fidesz plakát maradványa, és a nem tudom melyik politikai szervezettől ránk maradt „Nyerjen a vidék!” szlogen.
Az épületet elnézve, ez utóbbi biztos, hogy nem jött be. A vasbeton tetőt lassan elfoglalja a természet. A még használható esőbeálló lámpafoglalatait ügyetlen színesfém-gyűjtők feszegették. A mellékhelyiség ajtói természetesen nemcsak zárva, de már a kilincs sincs meg. A kitört ablakokon túl, az épület belsejében pedig térdig érő szemét és rom. Mert ki a fenét érdekli, hogy a közösségi közlekedést igénybevevő hol vár vagy hová érkezik. Nem is vetem a mai állapotokat senkinek sem a szemére, hiszen gőzöm sincs arról, hogy ez az egykor szép buszmegálló a közlekedési társaság, a TVM utód, a város, az állam vagy valami szemfüles befektető tulajdona-e. Az azért szerencse, hogy sokan nem látják, mert a szégyen az azért nekünk, szolnokiaknak marad.
