Hogy mi vezetett a friss PISA-jelentéshez, azt szerintem egyszerűen megmagyarázza az, ahogy különböző közszereplők és véleményformálók reagáltak a lesújtó eredményekre. Ugyanis nyomban elindult az egymásra mutogatás, annak bizonygatása, hogy mi ugyan mindent megteszünk, és jól csinálunk, de mások mindent elrontanak, tehát mi ismét nem lehetünk a hibásak, kizárólag mások tehetnek mindenről. Miközben egy hatalmas katasztrófa előjelét küldték nekünk külső szemlélők, nem azon kezdtünk közösen gondolkodni, hogy mit is kellene azonnal és együtt megtenni, hanem hárítottunk, kamuztunk, ügyeskedtünk, mert az a pár év, amiben képesek vagyunk gondolkodni, ezt a magatartásmintát tette immár teljesen természetessé.

Holott tudomásul kellene végre venni, hogy attól, mert az én gyerekem tud írni, olvasni, számolni, valamint önállóan feladatokat értelmezni és megoldani, az ellenőrző aláírásakor meg a bizonyítványosztáskor ugyan lehetek boldog, ám ha ez nem általános, pár éven belül én is nagyon ráfaragok. Ugyanis azok a srácok, akiknek a képességeiről ma – ne szépítsünk, ne hazudjunk magunknak! – rettenetes bizonyítványt állítottak ki, negyedszázad múlva az országot a hátukon vivő – termelő, adózó, választó, gondolkodó és sorolhatnám – generáció lesz. Márpedig képességeik perpillanat egy lemaradó afrikai ország törzsi háborúba elvesző, a világtól fényévekre tanyázó társadalmának működését és működtetését vetítik előre. Amiben persze a tudásnak lesz a legkisebb értéke, és már nem években fogunk gondolkodni, hanem napokban számoljuk a túlélés esélyeit. Mi is, akiknek ma tenni kellene azért, hogy mindez ne így legyen.

Tudom, túlzónak tűnhet, amit írok, de én hiszek abban, hogy miként a jelen, úgy a jövő is a tudásalapú társadalmaké. És nem a segélyen tengődő, tanulatlan eltartottak tömegeit magával cipelő, maximum összeszerelésre vagy átcsomagolásra képes gyarmati népeké. Márpedig a tudásalapú társadalom alapja az a fajta alkalmazható tudás – tehát nem a poroszosan bemagolt tanagyag -, aminek hiánya most rettenetesen az orrunkra koppintott. Ezt a tudást pedig csak élethosszig tartó tanulással és az ehhez nélkülözhetetlen minőség oktatással lehet megszerezni és megadni. Igaz, minden pénz és energia, amit ma erre fordítunk, az a szavazatszámokban se holnap, se a következő, sőt a rákövetkező voksoláson se köszön vissza. Sajnos, évtizedekben kellene gondolkodni, amire az elmúlt évtizedek alapján mi, magyarok – a világ legokosabb nemzete – úgy tűnik, képtelenek vagyunk. A mai bajok gyökerei is húsz-huszonöt évvel ezelőttre vezetnek vissza. Tehát aki most elkezd bármelyik oldalra meg pártra mutogatni, azt legjobb nagyívben elkerülni. Ugyanis szellemi képességei egy PISA-jelentésben mérhetetlen negatív tartományban tanyáznak.

Nem tudom, mi kellene még ahhoz, hogy végre – amíg nem lesz keservesen késő – felébredjünk. Nem egyedül, nem néhányan, hanem mindannyian, mert ez az ország és a jövője nem másoké, hanem a miénk. Fel kellene fogni, hogy normális oktatás nélkül elveszünk. A normális oktatás viszont nem a tanárokon, az iskolákon vagy az államon múlik. Hanem mindannyiunkon.

Az, aki a szolnoki 2-es postán képtelen megérteni, hogy a sorszámot osztó gépen mit jelent a 10 rövid mondat, melyik számot kellene megnyomnia ügyei önálló és sikeres elintézéséhez, nem nevetséges, nem szánalmas, nem sorsárért csak önmagát okolható, nem kitaszítandó, hanem egy hatalmas felkiáltójel mindannyiunk életében. Segítség! Nagy a baj.