A csillogósra suvickolt, vadonatúj, fekete Mercedes bálna a Sütő és a Mészáros Lőrinc út találkozásánál, azon a furcsa kis téren parkolt le, ahol nagyon könnyű úgy megállni, hogy mindenkinek is, de legalább az arra közlekedőknek kellemetlen legyen. A téllel küzdő Nap viszont kellemesen csiklandozott. A Madách és a Mészáros közötti sikátoron keresztül, gyalog tartottam a Szapáry felé.

– Bunkó paraszt! – Buggyant fel bennem, amikor úgy találkoztunk, hogy ismeretlenek maradtunk egymásnak.

– Az irigység – vágott vissza azonnal a másik énem, belső vitát kirobbantva.

– Irigy ám a nyavalya. Nem is tudom, mennyi pénzemnek kellene lenni ahhoz, hogy a világ bejárása, minden pénznyelő, hülye ötletem megvalósítása után egyáltalán felmerüljön bennem egy ilyen státuszszimbólumra költeni.

– Lehet, hogy a bálna gazdája már túl van mindezen.

– De én mégsem üzenném a parkolásommal, hogy mindenki le van szarva, mert egy bálnával ezt is megtehetem – kezdett izzani egyik felemben az amatőr igazságosztó, a megmondó ember, a mindig, mindent jobban tudó. És amikor láttam, hogy nyílik a vezető felőli ajtó, már kezdtem nyelvemre tolni a hangosan kimondható cifra szavakat.

Ajaj! Be fogok neki szólni. Mármint annak, aki éppen kiszállt a hatalmas bálna belsejéből, akit az imént magamban már leparasztoztam, akit ismeretlenül is gyűlöltem. És lassítottam a lépteimet.

– Ha nincs szerencséd, egy kétajtós szekrénnyel vagy mindjárt néggyel találod szemben magad – próbált visszatartani a hirtelen józanabbnak tűnő felem. – Ha mázlid van, csak visszaszól, viszont ha nincs, még át is alakítja az arcodat. Mit zavar téged, hogy hol parkol? Gyalog vagy. Menjünk a dolgunkra, ne kötekedjünk!

És akkor a téllel küzdő Nap még jobban kibújt egy Szolnok fölött lebegő szürke felhő mögül, és mosolyt szórt a Mészáros és Sütő utcák találkozásához.

Olyan apró kis emberke kászálódott ki a bálna Merci belsejéből, hogy nem láthatott át a fényesre suvickolt kocsitető felett. Összemosolyogtak az imént még bennem vitatkozók.

– Érted már, miért van neki ekkora?

És a mosoly kintre költözött.

Az apró, gömbölyű figura a hatalmas Mercedes hátsó ajtajához lépett. Inkább bemászott, mintsem behajolt. Valamit matatott, majd kitolatott. Térdével becsapta az ajtót.

– Ilyen nincs.

– Van még kérdés?

A mosolyból majdnem hangos röhögés lett. Az apró emberke mindkét hóna alatt egy-egy fehér, kabátos kutyával indult meg a Sütő utcán a belváros irányába. Hátulról úgy tűnt, a két fehér szőrgombóctól szélesebb a magasságánál. Nem mondom, hogy szaladt, de szaporázta a lépteit. Talán sietett.

Vagy szégyenkezett.

– Ne engedjük el a sztorit! – Értettem egyet magammal.

Ragyogott a februári Nap. Árnyékok kezdtek nőni a Sütő utcában. A mérgesnek indult percek vidámabbra fordultak.

– A bálna kiköpött egy gömbölyű apróságot, akit ma azzal aláznak, hogy hóna alatt két kutyával grasszáljon – kuncogtunk magamban.

– Biztos, a plázacicája küldte pudlit sétáltatni, csak nem magyarázta el, azt hogyan kell.

– Vagy nem lehet letenni a földre az ebeket, mert utána nyolc láb koszolná össze a gyönyörű Mercedest.

– Legyél megértő! Látszott az arcán, hogy szégyelli a hóna alatt bambán bólogató két ölebet, vagy azt, hogy egyebet nem tehet.

Átmentem a másik oldalra, hogy továbbpöröghessen ez az utcán talált történet. Ami kicsit rosszul volt megírva, hisz kitalálhattam a következő jelenetet. Az apró emberke nem bringát akart venni a Sütő utcában. A szabóságnak sem volt esélye. És talán a tetováló szalonba se hozta volna magával a két ebet. A kutyakozmetikát kereste.

– Csak éppen nem találja – folyt az immár pikírt belső élcelődés.

– Minden bizonnyal azért, mert még soha sem járt ott. Vagy a kutyák az újak, vagy a plázacica, vagy most először mertek rábízni ilyes felelősségteljes feladatot.

– Bunkó vagy! Látod, hogy mennyire igyekszik.

Az apró kis emberke a hóna alatt a két fehér kutyával fel-alá sétált a Sütő utcában. Eleinte. Majd mérgesen járkált, miközben maga elé meredt. Végül már szaladt. Mert egyszerűen nem találta a kutyakozmetikát. Ami egyébként akkora betűkkel van kiírva, mint ő maga.

Végül feladta. És benyitott. A kozmetikába.

– Legalább nekik is lesz egy jó napjuk!

Ekkor már teljes volt bennem a harmónia. Felszabadultan röhögtem. És vártam az utolsó jelenetet.

A kozmetikus, aki gondolom, sok zagyvaságot átengedett már a fülei között, mint egy jó gyógypedagógus az utcára kísérte a hóna alatt két fehér kutyát szorongató, dühös kis emberkét. És lassan, nem kizárva, hogy talán a kutyák előbb értik meg, az emberkozmetikától kétajtónyira lévő kutyakozmetikához irányította hősünket. „Ott, ahol ki van írva. Ja, és sárga a lépcsője!” Mondta hangosan és tagoltan, mert érezhette, jobb biztosra menni, nagyon egyszerű információt kell közölni. Közben pedig nem sejtette, milyen parádés poénnal csapta le ennek a szép télvégi napnak az utcaszínházi előadását.

Taps. Az ilyen főszereplő megérdemli a csillogóra suvickolt, fekete, bálna Mercit.

Meghajlás. Nekem szép lett az a napom, holott a tavasz alulmaradt a téllel szemben.

Függöny. És mindenki ment a maga dolgára.