Klasszikus kép a száz évvel ezelőtti Szolnokról. Azokban az években készülhetett, amit a mából nézve a város aranykorának, a békeévek utolsó esztendőinek tekintünk. A Szapáry utca 1-től 7-ig egy kora tavaszi napon.
Nem tudom biztosan, csak feltételezem, hogy ez a képeslap tulajdonképpen egy remek üzleti érzékkel megáldott, kitűnő fotós műhelyének önreklámja. Amit a legnagyobb haszonnal és a leghatékonyabban úgy lehetett száz évvel ezelőtt terjeszteni, ha a jó fotóból pénzért árulható képeslapot csináltak. Márpedig Szigeti Henrik, Császári és Királyi Udvari fényképész ezt tehette, és így maradhatott fenn a Szapáry út elejének száz évvel ezelőtti klasszikus, az elmúlt évszázad szinte valamennyi Szolnokról szóló könyvben megjelenő ábrázolása.
Játsszuk azt, hogy 1913 márciusának elején vagyunk. Talán éppen egy szombat reggelen.
A városi kertészek már nagyon szépen megmetszették a korzó tizenéves fáinak koronáit. Az útkaparók is rendbe tették a kocsiutat, a járda szépen fel van takarítva, szemétnek nyoma sincs. Kádár mester azonban még nem nyitott ki. Bent már serénykednek a segédek, talán már valami bódító illat is kering a levegőben, a bejáratot védő vasrolót azonban még nem húzták fel. Netán hosszú volt az előző este, a Nemzetiből is átszivároghatott ide néhány lump. A Kindlovicsék bazárja fölötti bérház egyik lakója viszont már felkelt, a cselédlány kitette szellőzni az ágyneműt az ablakba. Egy másik kis cseléd meg éppen elsiet Farkas Lajos üzlete előtt, hóna alatt a Pestről érkezett lapok, amelyekkel mielőbb a Nemzeti kávéházba kell érnie.
Szigeti mester komótosan felállítja hatalmas masináját a Szapáryról elnevezett utca másik oldalán. Háta mögött földszintes házak, benne üzletek, Nerfeld úr még csak alapozza azt a vagyont, amiből majd másfél évtized múlva gyönyörű üzlet- és bérházat húzhat fel azokra a telkekre. A tízes évek elején már senki sem csodálkozik, ha valahol a városban feltűnik Szigeti mester a kamerájával. Sokan nemcsak ismerősként, de rendszeres ügyfélként is üdvözlik – legyen szó álmodozó cselédlányról, kínlódó szatócsról vagy tehetős polgárról -, hiszen az elmúlt évtizedekben a legtöbb szolnoki megfordult a műhelyében lencséje előtt. És azt is tudják róla, hogy alig van a szépülő belvárosnak olyan pontja, amit ne örökített volna meg, és ne adott volna ki képeslapon, hogy az anzikszok messze földön is hirdethessék a megyeszékhely fejlődését.
Szigeti mester talán egy pillanatra el is mélázik, miközben beállítja az optikát. Mennyit változott a Molnár utca húsz év alatt? Fodor Dani jól kifundálta, hogy ide építi fel elsőrangú szállodáját. Aztán jött ez az ügyes Kádár, aki süteményből varázsolt palotát. Kindlovicséknak is van mit a tejbe aprítaniuk, meg aztán itt ez a sok feltörekvő kereskedő, iparos és bankár. Ha negyedszázad alatt ennyit fejlődött ez a város, mi lesz még itt a következő huszonöt évben? Aztán exponál a mester, és szerencsére nem látja a jövőt, ahogy néhány év múlva véget ér az aranykor, a boldog békeévek.
Mindenesetre a kép olyan jól sikerült, hogy a mester valamelyik segédje aprólékos munkával színes változatot is készített belőle, ami aztán még évek múlva is jó pénzért kelt el a város trafikjaiban, és vitte a frontra induló vagy onnan érkező katonák üzeneteit a széthulló birodalom távoli otthonaiba.
