Húsz méterre Szolnok főutcájától. A nagyposta mögött, az egykori telefonközpont mellett. Egy járdaszakasz, amelyik úgy tűnik, senkié. Mert, ha valakié lenne, akkor nem gyűlne ott több év lehullott levele és szemete, hanem olykor az a valaki csak takarítaná. Senki járdája, ami senkinek sem szúr szemet? Ami senkit sem zavar? És senki sincs, aki szóljon miatta a gazdájának? Ha így van, akkor Szolnok senki városa.

Nálam senki sem örül jobban a szolnoki kerékpárút fejlesztésnek. Azt is elfogadom: aki pénzt ad, némi reklámot vár cserébe. De hogy ezt a kis táblát így kellett beállítani a Hősök terére, képtelen vagyok elfogadni. Nem lehetett volna a sarokra, egy fa takarásába, egy közeli falra? Értelmetlen is, hisz itt olvashatatlan. De belepiszkít a tér képébe. Tényleg ennyire igénytelenek vagyunk és nem gondolkodunk?

A Madách köznél sikerült úgy leparkolnia ennek a Saab-nak, hogy pont elállja a sikátor járdáját. A kerékpáros anyuka örülhetett a tehetséges sofőrnek, akinek csak egy kicsit kellett volna előbbre mennie, hogy senkit ne zavarjon. De hát a drága autót nem mindig a szellem nagyságai vezetik.

A saját telkén mindenki azt tárol, amit akar. Miként a füvet is akkor nyírja, amikor kedve tartja. És kísérletezhet azzal is, hogy egy használaton kívüli kisbuszt mennyi idő alatt nő be a fű. Még mindig jobb, mintha sittet vagy használt autógumit tárolna ugyanott. Nincs tehát itt semmi látnivaló. Tessék elfordított fejjel továbbhaladni! Ez Szolnok belvárosa. Itt a tulajdonnal csak jogok járnak, kötelezettségek nem. Vagy rajtam kívül mindenki vak.