Sajnos nincs abban semmi különös, hogy a lomtalanítás nyomai ugyanolyan lassan tűnnek el Szolnok utcáiról, mint tél végén a kidobott karácsonyfák. Mert valami későn került a ház elé. Mert széttúrták a halmokat. Mert a szállítók is belefáradtak. Mindegy is, miért. A nyomok hetekig, hónapokig állítják ki rólunk, szolnokiakról - mindannyiunkról - a szegénységi bizonyítványt.

Néhány funkció nélkül maradt oszlopnak új szerepet találtak az utcára üldözött dohányosok, a Madách utca elején, az egykori telefonközpont bejáratánál. Mert hová is lehetne itt dobni a csikket? A földre? Onnan egyszerűen össze lehet söpörni. A kukába? Az nincs a környéken. Valami saját kis csikktartóba? Az túl európai lenne. A legkézenfekvőbb helyre? Igen. Be kell gyömöszölni a cigarettavégeket a régi oszlopok tetejébe. Majd csak lesz velük valami.

Persze az más kérdés, hogy mit hirdet. Mármint nekünk, akik a felnyalt tacepaóknak sem kihelyezői, sem célcsoportja nem vagyunk. Nekem például azt hirdeti, hogy Szolnok utcáinak nincs gazdája, a közterületeinken bármit meg lehet következmények nélkül tenni. Pedig egy kis odafigyeléssel, ezek nélkül a szemetek nélkül, picit szebb lehetne Szolnok.

Még emlékszem a nyolcvanas évek közepén azokra a vasárnap délutánokra, amikor a Petőfi Rádió sorolta a hétvégi eredményeket, és ilyenkor a Szolnoki Cukorgyár focicsapatáról is említést tettek. Ez akkoriban volt, amikor a cégek közjólétébe - a profit maximalizálás helyett - még belefért egy pálya építése, majd a csapattal együtt a fenntartása. Az én gyerekeim majd a pályák helyén létrejött kaszálókról mesélhetnek.