A Mili, vagyis a MÁV Járműjavító Művelődési Háza a Kőrösi úton az egyik legnépszerűbb „szórakozóhely” volt Szolnokon a hatvanas évek elején. A ma is álló, bár jó ideje csak pusztuló épületben nemcsak mindenféle szakkörök – köztük színjátszó – működött, de rendszeresen léptek ott fel fővárosi zenekarok is, például a még a Szörényi testvérek nélküli Illés. A hely népszerű rendezvénye lehetett hatvan évvel ezelőtt a vasárnap délutánonként rendezett Ötórai tea, amit a korabeli tudósítás alapján, amolyan táncos rendezvénynek tekinthetünk. Merthogy az országba frissiben betörő twistet is táncolták a fiatalok – kíváncsi lennék, milyen zenére -, természetesen az anyukák óvó szemei előtt. A hat évtizeddel ezelőtti tudósítást író újságíró ugyanis nem felejtette el megjegyezni, hogy miközben a fiatalok az új táncot próbálgatták, a mamák a terem szélére állított székeken ücsörögtek. Más idők voltak, és nemcsak az új amerikai tánc miatt. (Fotó: Fortepan.hu)

Pedig nem is volt ez olyan régen. Főleg, ha arra gondolunk, hogy a MÁV kórházat még éppen csak alapozták. Igaz, ezzel volt némi probléma, ugyanis az építkezést nemcsak a szokatlan márciusi hideg (1964-et írunk!) hátráltatta, hanem harminc-negyven kubikus, azaz kétkezi földmozgató munkás hiánya is. Merthogy nem feledkezhetünk meg arról, hogy a hatvanas évek nagy szolnoki beruházásainál égető szükség volt élő munkaerőre, mert a markoló, a szállítószalag vagy éppen a daru és a dömper is ritkaságnak számított. Csakhogy élő munkaerőre nemcsak a MÁV kórház alapozásához volt szükség akkoriban Szolnokon, bár tény, hogy száz darab, 5-6 méter mély és 3-4 méter átmérőjű betonalap elkészítéséhez sokan kellettek. Ennyi lyukra azért volt ugye szükség, mert a vasutasok új rendelője és kórháza az egykori Zagyva-ág, a Pityó helyére épült, ahol inkább volt mocsaras, semmint stabil a talaj. (Fotó: Nagy Zsolt képén a kórház évekkel az alapozás után.)

Érdemes számba venni, hogy 1964 márciusában hol mindenhol volt szükség építkezési segédmunkásokra. A legnagyobb beruházás a szolnoki vasútállomás rekonstrukciója volt, ami akkor még nem a személyforgalmi részeket érintette, hanem a rendezőpályaudvart, a sínrengeteget. Az akkor éppen 70 millió forintos beruházáson a Betonútépítő Vállalat és a megyei építőipari vállalat brigádjai dolgoztak, feltételezhetően nemkevés talicskával és lapáttal. Miközben ehhez képest kisebb építkezésekhez is kellett a munkáskéz a belvárosban, hiszen éppen zajlott az 1-es posta felújítása, a Táncsics és a Május 1. utcában valamint a Marx parkban emeletráépítéssel próbáltak némileg segíteni a szolnoki lakásgondokon, és a Kossuth utcai Halászcsárdát is renoválták. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a Zagyván-túli városrészben – ekkor még nem Tallinn, és pláne nem Vosztok – zajlott a szövetkezeti lakások építése, a Vöröscsillag úton az orvosi rendelő kivitelezése, és újra nekifogtak a második Zagyva-híd melletti vendéglő – ma Zagyva cukrászda – befejezésének. (Fotó: Fortepan.hu – A vasút korszerűsítése még évekig zajlott.)

A mából nézve ezeknél kicsit érdekesebb a szolnoki hajóállomás 1964. márciusi korszerűsítése, merthogy évtizedek óta szinte hihetetlen, hogy Szolnoknál valamikor személy- és teherforgalom is bonyolódott a folyón. A megyei napilapban külön hírt ért meg a sóder és a homok újbóli víziszállításának az indulása, ami az előző évben az alacsony vízállás miatt szünetelt, pedig korábban az uszályok nemcsak a szolnoki építkezéseket, de a cukorgyárat is kiszolgálták. A személyforgalom korabeli fontosságát jelzi, hogy a MAHART közel egymillió forintot fordított a szolnoki hajóállomás felújítására, sőt azt is bejelentette, hogy azon a tavaszon két hajót – a Délibábot és a Csongrádot – is forgalomba állítja. Mint a korabeli tudósításban olvasható, a hajtótársaság már csak azért is optimista volt a Szolnok környéki személyhajózást illetően, mert ez az üzletág az előző esztendőben majdnem fél évig akadozott a Tiszába szakadt ideiglenes hídszerkezet miatt. (Fotó: képeslap egy 1963-as felvétellel)

Persze hat évtizeddel ezelőtt sem volt hiány tervekből és megcsúszó beruházásokból, sőt tömegközlekedési problémákból sem. Az 1964 márciusában bejelentett tervek közül a legfontosabb, hogy Kovács József – a Szolnok megyei Tanács Tervezővállalatának vezetője – és Nagy Ferenc elkészültek a cég leendő irodaházának rajzaival, amire a Képcsarnok Vállalat bemutatóterme is felkerült. Az akkor 5 millió forintból megépíthetőnek gondolt irodaház átadási határidejének 1965 végét jelölték meg, hozzátéve, hogy ez csak akkor lesz így, ha kapnak beruházási keretet, azaz elkölthető pénzt. A tervezővállalat által megálmodott „Fradi-ház”, akkor még nem a Kossuth téren, hanem a Kossuth utcában már készen volt, legalábbis a lakásokat átadták, a földszintjére tervezett bútorboltot azonban nem tudták megnyitni. A beruházó szerepét is betöltő tervezővállalat ugyanis számtalan kivitelezési hiányosságra hivatkozva nem vette át az üzlethelyiségeket. Ez azt hiszem, ugyanannyi embert érintett a városban, mint a vegyiművek felé addig zsúfoltan közlekedő buszok. Azonban 1964 márciusában a helyi napilap hírt adhatott arról, hogy a 7-es számú AKÖV (Autóközlekedési Vállalat) négy újabb buszt állított forgalomba azon a vonalon, és további két csuklós Ikaruszt is ígértek. Cserében a TVM korszerű végállomást épített fűtött váróteremmel, mellékhelyiségekkel, és személyzeti szobával. Talán mert tényleg számított a munkavállalói kényelem. (Fotó: A „Fradi-ház” a Tervezővállalat archívumában a hetvenes évek elején, földszintjén a bútorbolttal.)