Mondhatjuk, hogy a Magyar utca a Kossuth teret és a Sóház utcát köti össze. Ám ez csak gyalogosan közlekedve igaz, hiszen a számozás szerinti elejét, bő négy és fél évtizede, az autók elől lezárták. Azt, hogy nem lett belőle klasszikus zsákutca, részben az Óvoda utcának, részben az Árkád és a Szapáry utcai bankok mögött kialakított parkolónak köszönheti. Páratlan oldalán, a két említett utcatorkolaton kívül van egy harmadik is – lényegében az Óvoda utca igazi vége -, ám az is csak a gyalogosok előtt nyitott.
Nem árt tudni, hogy a parkoló kijáratától a Tisza felé az utca egyirányú. Ahogy azt sem, hogy a két végén álló, jelentősebb épületek helyrajzilag nem a Magyar utcához tartoznak. Az alsó végét elzáró társasház a Kossuth térhez tartozik, bár lépcsőháza a Magyar utca első számozása is lehetne. A Tisza felőli, számozás szerinti végén lévő, új sarokház sem a Magyar, hanem a Sóház utcában áll, ahogy a Verseghy Gimnázium is a parkban található hivatalosan.
Mindezek ellenére a Magyar utca a szűken vett belváros egyik legrégebbi közterülete, ami a feljegyzések szerint már 1863-ban is ezt a nevet viselte. Mint Cseh Géza sokat idézett, Szolnoki utcanevek című könyvében olvasható, már a XVIII. századtól magyar iparosok lakták, szemben a vele párhuzamos Német – ma Táncsics – utcával, ahol főleg az Osztrák Császárság tisztviselői éltek. Keresgélek, de nem tudok a környéken olyan közterületet, amelyikről lényegében 150 éve elmondhatjuk, hogy rendszerek jöttek-mentek, ott nem kellett utcatáblát cserélni. Eltekintve attól a mából nézve már röpke 8 esztendőtől (1937-45), amikor Szolnok vezetői képesek voltak megszavazni, hogy a Magyar utcából Mussolini legyen. Ekkora bornírtságra az őket követő rendszer se vetemedett, pedig korabeli ikonokban akkoriban sem szűkölködött a város térképe.
A Magyar utcának a nevén kívül van még legalább két, számomra kedves különlegessége. Az egyik, hogy tavasztól őszig lényegében alig láthatók a házai a fák lombkoronái miatt. A belvárosban talán csak a Mária út büszkélkedhet hasonló adottságokkal. A másik pedig az a néhány régi, polgári ház, amelyek talán 1863-tól őrzik látható állapotban Szolnok épített örökségét, az ilyen típusú lakóházak változásait. Addig érdemes ilyen szemmel végigsétálni itt, amíg nem borítják be gipszkartonokkal az egykori stukkókat, avagy nem tűnnek el végleg ezek a régi házak. Amelyek között természetesen a szocialista házépítés egy-egy kétes – a korral mégis megszépülő – példáját, sőt a rendszerváltás utáni borzalmat is találunk.
Mindezek mellett persze vannak különlegességek is. Az egyik természetesen az utcát a Kossuth tér felől elzáró 77 lakásos társasház, az egykori Szolnok Megyei Tervezővállalat büszkesége, ami valamikor a hatvanas évek közepén épült. Szervesen kapcsolódik hozzá az utca első háza, amelynek földszintjén az egykor legendás irodalmi esteknek, majd diszkóknak otthont adó Árkád presszó található. Ezt követi az egykori sörgyár kaputorzója, majd a Kós Károly stílusú, faerkélyes, régi ház. A parkoló torkolata után pedig ott az a földszintes, hosszú polgárház, amiben pár évtizede még a város egyik híres étterme, az Alföld üzemelt. Ha tovább megyünk a páratlan oldalon, akkor ízelítőt kaphatunk az elmúlt hetven év építészetéből, különös tekintettel a társasházakra.
A páros oldal számomra ízlésbeli problémákkal kezdődik. A ma biztosítónak otthont adó, egykori Megyei Pedagógiai Intézet épületére pár évtized távlatában egy szépen díszített különleges, talán szecessziós házként, és nem gipszkarton-kabátosként emlékszem. Persze ízléstelenségével messze elmarad az Osztrák-Magyar Bank klasszicista stílusban épült palotájának megerőszakolása mögött, ami pedig az utca legszebb háza lehetne. Azzal a különlegességgel együtt, hogy a Magyar utca egyetlen olyan ingatlana, ahol a zártsoros beépítés nem érvényesül. Így azt kell mondanom, a legszebb régi házak a bank után következnek, és bár közéjük ékelődik néhány modern „csoda”, azért felfedezhetjük, mit is gondoltak egykor a szolnoki jómódú polgárok a belvárosi, ízléses otthonról.
