Akkor értem fel az aluljáróból a zsúfolt peronra, amikor a hetedikre befutott a reggeli intercity. A lábam elé néztem, nehogy az utolsó, hibás lépcsőfokon elessek. Aztán felemeltem a fejem, és mégsem volt mellettem a szerelvény, amit az előző pillanatban láttam. Összeszorítottam a szemem, mintha csak újra akarnám indítani az agyam. Léptem kettőt. Az elsőnél már hallottam a fémes fékcsikorgást, a másodiknál pedig ismét láttam az állomásra behúzó vonatot.

Az utolsó kocsi volt az első osztály, ahová hétköznapokon hét húszkor fel szoktam kapaszkodni. Miközben a vonat lassított, a többi utast kerülgetve ballagtam a peronon, hogy mire megáll a szerelvény, a tizennyolcas kocsinál legyek. Aznap a negyvenegyes széket dobta a rendszer, az ajtó után a negyedik ablak mellé. A peronról felnéztem a negyedik ablakra. Én néztem vissza magamra.

Hülyeség. Tükröződés. Csak hasonlít rám a koszos üvegen keresztül.

Elfordítottam a fejem. A peron teljesen üres volt. Síri csend, és mintha a kéken meg a fehéren kívül minden szín eltűnt volna. Körbefordultam. Egyedül voltam. Az elsőosztály is üresnek tűnt a peronról. Az ajtó felé indultam.

Bocsánat! Megőrült? Érdes férfihang. Azé, akinek nekimentem a vagonajtó előtt. Nem értettem. Elnézést se kértem. Zavarodottan kapaszkodtam fel a reggel mindig zsúfolt kocsiba. Ültek a helyemen. Megkocogtattam az illető vállát, talán mondtam is, hogy oda szól a helyjegyem. Lassan fordult felém a kék-fehér arcában mélyen ülő narancsszínű szemekkel nézett rám. Szó nélkül, szögletes mozdulatokkal adta át a helyet. Mire elhelyezkedtem, már a székek közötti folyosó túloldalán ült, két sorral távolabb, ott, ahol a felszálláskor még egy csinos nőt láttam. Felállíthatta. Kinéztem az ablakon. Csodálkozva néztem vissza magamra az üres peronról.

A fejtámlájához szorítottam a koponyám. Megrándult a szerelvény. Hirtelen agyamba villant egy húszéves találkozás, amikor valaki azt mesélte, hogy összefutott egy alakkal, aki teljesen úgy nézett ki, mint én. Feltűnt az engem körülvevő síri csend. Óvatosan kinyitottam a szemem. A helyemről felállított alak fúrta belém tekintetét. Fájt. A vagon tele volt, csak a hangok hiányoztak. Újra becsuktam a szemem, és mintha egy régi film indult volna el a fejemben. Egy osztálykirándulásról, ahol megláttam az akkor már rég halott nagyapámat, követni kezdtem, és már majdnem utolértem, amikor egy kapualjból én léptem mellé, és megfogtam a kezét. Belém hasított az utoljára akkor rám tört gondolat, hogy mi van, ha több példányban létezünk. Addig soha sem érzett pánik cikázott végig a gerincemen.

Meghallottam a vagon jellegzetes zsizsegését. Nagyot lélegezve kinyitottam a szemem. A kocsi üres volt, csak a helyemről felállított alak figyelt. Szögletes mozdulatokkal felemelkedett, elindult felém. Először hiába préseltem a hangokat, nem sikerült kimondani, hogy ki a franc maga. Aztán artikulálatlanul kiszakadt, hogy mi az istent akar?

Azonnal megtelt minden szék. A közelemben ülők furcsán méregettek. A felszálláskor fellökött férfi a szomszédjának félhangosan arról beszélt, hogy részegen vagy bekokózva nem kellene vonatra szállni. Ismét nem tudtam megszólalni. Felém fordult az, akihez a fellökött ember beszélt, és addig csak a hátát láttam. A kiránduláson kergetett nagyapám nézett rám. Ismét kiürült a vagon. Csak nagyapám hangja maradt bent, és mintha azt mondta volna, néhányan meg vagyunk sokszorozva, párhuzamosan élünk, mert így kutatják az emberiséget. Ha rájössz, hibás vagy. Leselejteznek. Nem menekülsz.

Ezt talán már nem is a nagyapám mondta.

Megdöbbent tekintetek között tápászkodtam fel a helyemről. Friss levegőt akartam, de az IC-kocsik ablakai nem nyithatók. Csak a vécéé. Alig léptem ki az előtérbe, újra szisszent mögöttem az automata ajtó. Megfordultam. Az a nő állt velem szemben, aki felszálláskor még ott ült, ahol később az a fura alak. Mintha fémtárgy ért volna hozzám, ahogy megfogta a kezemet. Szemembe nézett. A szemeinek nem volt mélysége, mintha csak üvegdarabok lettek volna. Sokszor látott már a vonaton, mondta, orvos, úgy érzi, segítenie kell. Semmi baj, csak pánikroham. Talán a sok munka vagy valami stressz miatt. Lélegezzek mélyeket! Próbáljak valami szépre gondolni! Próbáltam, de satuba éreztem a kezem. Lenéztem. Aztán újra fel. Én álltam magammal szemben üveges tekintettel.

Mintha a testemben fémszilánkokat húzgáltak volna minden irányban. Fájdalmasan az ablak felé fordultam. Az elrobogó táj darabjaira esett, minden egyszerre állt és ezer irányba szaladt. A fejemben ketten üvöltöztek, hogy a megtörtént és a kitalált élmények egy idő után lehetnek ugyanolyan emlékek, a kitaláltak valamelyik másik énünk életéből tévednek át a fejünkbe. Én üvöltöztem magamban magammal. Izgatottan magyaráztam, hogy ami körülöttük van, az csak az fejünkben létezik, és amik ott léteznek, azok csak filmek, amelyek néha összekavarodnak a több koponyánkba küldött hibás üzenetek miatt.

Ezt kell kijavítani. Üvöltöttem magamnak a fejemben, vagy már üvöltöttem magammal szemben állva az arcomba hajolva. Minden kék és fehér lett, ezernyi irányba nyúlt és zsugorodott. A testem, mint egy felhő húzódott vissza a negyvenegyes székre a zsúfolt vagonban. Egyszerre minden irányban láttam, mellettem az öregember nagyapám arcával nézett rám, távolabb az a fura alak az arcommal a koponyáján engem vizslatott, majd a felszálláskor az azon a széken látott szép nővé változott. Lassan kezdtem ismét test lenni a negyvenegyes szék fejtámlájához szorított koponyával. Az ablakon túli világ újra összeállt, majd kimerevedett. Nem tudom, meddig, de miközben éreztem a vonat zakatolását, ugyanaz a dermedt kép állt a szemeim előtt, a koszos ablakon túl.

A végállomáson egy neonzöld mellényes takarító bökte meg a vállam, hogy ideje lenne leszállni. Elindultam a vagon ajtaja felé. Közben azon gondolkodtam, hogy elalhattam útközben, mert akárhogy akartam emlékezni, csak az volt meg, hogy az aluljáróban elindulok fölfelé a lépcsőn. Meg, hogy közben arra gondoltam, vigyázzak az utolsó lépcsőfoknál. És hiába erőltettem az agyam, mindig csak valami kék-fehér üresség ugrott be, aztán pedig a neonzöldmellényes alak. Hol történt valami hiba?