Nevessenek ki, de számomra a 2001-ben készült Valami Amerika generációs film, ami besorolódott a Moszkva tér és a Szezon közé. Ezek rólam, rólunk, azokról szóltak, akik a rendszerváltás zűrzavarában léptek ki a nagybetűs életbe, saját bőrükön tapasztalhatták, milyen a tutiról lekésett generáció tagjaként a szocializmusból a kapitalizmusba masírozni. A helyszínek, a szereplők, a szituációk mind-mind ismerősek voltak, magamra, magunkra ismerhettünk. A Valami Amerika fanyar humorral, megengedhető túlzásokkal, de addig nem látott frissességgel tartott görbe tükröt elénk, a rendszerváltáson nem meggazdagodó, de azon nem is vesztő, ám naivan álmodozó, de szeretni, összetartani, bulizni tudó, még a valóságban élő generáció elé. Akkor, amikor még kicsit felelőtlenül gondolhattuk, hogy miénk a világ. Magunkon és a bennünket körülvevő világon röhögtünk.
Tudom, hogy Török Ferenccel szemben Herendi Gábor egyáltalán nem akart generációs filmeket készíteni. Sőt, talán tiltakozna is az ellen, hogy magáról vagy kortársairól forgatott filmet, holott a Pindroch Csaba formálta, első filmjére készülő reklámfilmrendező nagyon hasonlít rá. Talán nem is kérhetném számon rajta, hogy másfél évtized alatt mi lett az általa teremtett figurákkal, azaz a mára erősen őszülő halántékú generációval.
De nem tudom megállni a számonkérést. Mert a Valami Amerika 3-ban nem a prosztóság, a valóságtól való teljes elrugaszkodottság, az indokoltnál jóval több pucér férfi segg bánt, hanem a főszereplők jellemfejlődése. Visszafejlődése, leépülése. A rendszerváltás környékén érettségizettek ekkora lúzer, lecsúszott, idióta pöcsök lettek? Nem szabadidejükben, hanem főállásban. A menő menedzserből egy alkeszra hajazó, bunkó vízvezeték-szerelő lett. Az ígéretes filmrendezőből egy filmes és egy darabos önsajnáló értelmiségi. A legkisebb fiú tényleg semmire nem vihette? Az egy négyzetméterre eső idióták száma nálunk 100 perces játékfilémre való? Hú, de fáj!
Leginkább az, hogy a három testvér története megérkezett a Másnaposok 3. kategóriájába. Amin persze lehet röhögni, kikapcsolódni. Sőt, még örülni is a színészek lehetőségeinek, a nyomokban feltűnő alakításoknak, a tulajdonképpen hibátlan operatőri és vágói munkáknak. Nincs kétségem afelől, hogy még a stábbüfé és a helyszínbiztosítás is remek volt. Ha nem lett volna első rész, csak ez a 100 perc, simán bevállalnám, hogy egy felejthető, egy estés, blőd limonádé, amit kilépve a vetítésről úgy lehet elfelejteni, mint sok-sok amerikai filmet. De volt az az első rész.
Ami karaktereivel, dalaival, történetével mi voltunk. Legalábbis könnyen magunkénak gondolhattuk. Ezért nehéz szabadulni a folytatáshoz kötődő asszociációktól. Mint egy rosszul sikerült osztálytalálkozó, ahol kiderül, hogy a legjobb csaj egy üres, szőke liba lett, a nagydumás vezérhím egy kókler munkanélküli, a nagyra érdemes értelmiségi egy tehetségtelen kontár, a kis hülye meg a legértelmesebb depressziós. Vigasztaljanak, hogy nem erről szól ez a film. Elhiszem. De én mégis mást láttam, vagy kerestem benne. Átvertek, mint sokadszorra Alex a Várnai fivéreket.
