Beléptem egy pesti virágüzletbe, ahol nem zenét, hanem a híreket hallgattak. Éppen a tiszai árvízről volt szó, Szolnokot emlegették, mindenki meredten állt a boltban. Mi lehet ott, kérdezgették egymástól – a pestiek. Én meg álltam közöttük Pestre szakadt szolnokiként, és nem tudtam megszólalni, mert néhány nappal korábban – még jóval a tetőzés előtt – nem tűnt olyan veszélyesnek a dolog.

Este bekapcsoltuk valamelyik híradót. A riporter a Tisza Szálló előtti sétányon állt, mögötte serényen rakták a homokzsákokat, de nem erről beszélt. A háttérben hatalmas kalapács hangját lehetett hallani. Megcsúszott a gát a Kertvárosnál – mondta.

Hol a telefon?

A párom szülei a Kertvárosban laknak, próbáltuk őket hívni, de egyik telefont sem vették fel. Közben az én szüleim Szandáról telefonáltak nekünk Pestre, hogy ők sem tudják elérni a párom szüleit, pedig megkérdeznék, menjenek-e segíteni, kipakolni a házból, ami a gáttól a negyedik. Újabb tárcsázás a Kertvárosba, semmi. Közben a híradóban a polgármester nyilatkozik, hogy talán nem lesz semmi gond, a Kertvárosban már verik a cölöpöket, talán nem szakad át a gát.

Apósom később így mesélte a történetet.

A Kertváros mellett haladó gát alatt – amin a régi 4-es út fut – található a Debreceni út. Egyik oldalán a Tisza ártere, másik oldalán házak sorban. A helyiek – mindenki a saját utcája végén – már napok óta rakták a zsákokat oda, ahol szivárgást láttak. Néha feltűnt egy teherautó, zsákokat dobáltak le róla, vagy homokot öntöttek a platóról. Hogy ki értett az árvízi védekezéshez, nem tudni, szerintem, mindenki.

Már a sokadik olyan este volt, amikor a környékbeliek nem a tavaszodó kertjeikben kapirgáltak, hanem a gát tövében homokot lapátoltak. A lapát végén mindenki egyforma volt, nem számított ki az igazgató, ki a segédmunkás. Csak a pakolás.

Későre járt, amikor előbb a párom anyukája indult haza, majd nem sokkal később az apukája is hazatért – otthonukba, a gáttól negyedik házba. Lapátoltak eleget, gondolták, megvacsoráznak.

Egyszer csak a gáthoz két házzal közelebb lakó Hentes – mindenki így ismerte – nyomta veszettül a csengőt, és üvöltött: András bácsi szakad a gát. De többet nem mondott, ment a következő házhoz, csöngetett és kiabált.

A vacsora az asztalon maradt, rohantak. Pillanatok alatt rengeteg ember lapátolt és pakolt újra a gát tövében.

Az apósom, ha erről mesél, soha nem felejti el megemlíteni, hogy annak – az azóta elköltözött Hentesnek – mennyi esze volt. Néhány ház felcsöngetése után motorra pattant, és minden kertvárosi kocsmába berohant, mert tudta, hogy azokon a helyeken sok munkáskezet talál.

A történetet először mi csak a gátszakadás másnapján hallottuk, amikor végre felvették a telefont. Nyugtattak, hogy talán nem lesz semmi baj, végig verik a cölöpöket, csak levonul az ár.

Hétvégére hazajöttünk Pestről. A kertvárosi gátra persze nem lehetett felmenni, csak a tövében nézegettük a homokzsákokat. Hetekkel később, amikor már levonulóban volt a víz, és lezárták a régi 4-es utat, akkor szembesültünk a repedések méretével, meg azzal, hogy a folyó nagyjából a tetőtéri szoba ablakának vonalában hömpölygött, pár méterre a háztól.

*

Néhány héttel ezelőtt a fiammal a Kossuth téren sétáltunk. Azzal szórakoztunk, hogy a házfalakon lévő kiírásokat olvassuk hangosan. Azóta tudjuk, hogy a városháza falán tábla emlékeztet mindazokra, akik azon a 10 évvel ezelőtti tavaszon megvédték a várost. Sok szolnokinak van emléktáblája!