Talán tíz éves lehettem, amikor a falusi úttörőtáborba várva várt vendég érkezett a Szolnoki Szigligeti Színházból. Az a színésznő, akit néhány nappal korábban még a tévé képernyőjén bámultam, mint az Emil és a detektívek nagymamáját. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor megérkezett, mint egy kedves nagymama, és úgy beszélgetett velünk az erdő közepén felállított táborban, mintha ezer éves ismerősei lennénk. Aztán fordult kettőt, és ott a füvön, a fák alatt olyan műsort adott egy szál egyedül, hogy csak ámultam. Így visszagondolva, azt hiszem, Sebestyén Éva volt az első színész, akit arcról és névről is megjegyeztem, és aki talán megteremtette bennem a fogalmat: színész.

Évekkel később volt, amikor középiskolásként megvettem életem első színházbérletét. Az első bemutató, a Bánk Bán még nem dobott fel, viszont a másodiktól, a Rátonyi Róbert által rendezett Csárdáskirálynőtől teljesen odavoltam. Nem azért, mert az egy különleges darab, mélységeket kereső mű lett volna, hanem mert egyszerűen azt éreztem, vidáman és önfeledten akarnak szórakoztatni tehetséges emberek. Maros Gábor Edwinje, Szerémi Zoltán Bónija, Dobai Lajos Miskája, Kátay Endre Leopold Máriája mellett Sebestyén Éva Cecíliája volt a darab fénypontja. Meg nem mondom, hányszor láttam azt az előadást. És már akkor is sokszor eszembe jutott, ahogy szüleim a Honthy Hannával játszott Csárdáskirálynőt emlegették, én tálán a Sebestyén Évásat fogom évek múltán.

Számtalan darabban láttam, fel sem tudom sorolni, hány szerep maradt meg bennem úgy, ahogy megformálta. Egy klasszikus mondata viszont egész biztosan az ő szájából cseng örökre a fülemben. A Kripli című darabot 1998-ban Szolnokon játszották először. Sebestyén Éva a főhős anyját alakította, és éppen sárgarépás rántottát kínált, amit nem akartak tőle elfogadni, mire jellegzetes, rekedtes hangján odavetette: ?Nincs benned semmi kalandvágy?. Ez olyan szállóige lett közöttünk egy-egy érdekesebb étel megkóstolása előtt, mint a Tanúból vagy az Indul a bakterházból idézett mondatok.

Sebestyén Éva tényleg szolnoki színésznő volt. Nemcsak játszott itt, nemcsak néhány évadra szerződött a Tisza-partjára, hanem itt is élt. Köztünk. Talán egy éve, még rendszeresen találkoztunk a Dózsa György út környékén boltban, gyógyszertárban, vagy csak az utcán sétálva.

Amikor pedig utoljára láttam a színpadon, az jutott eszembe, hogy jó lehet Sebestyén Évának lenni. Mert az a társulat, ahová közel hat évtizedig tartozott még megöregedve, betegen, tolókocsiban ülve is ragaszkodik hozzá. Nem tudom, zárhatja-e szebben, nagyobb szeretetben a pályáját egy színész, mint ahogy ő zárta az Üvegcipőben. És búcsúzhat-e a földi társulattól máskor egy színész, mint az évad utolsó előadásnapján?

Amíg szerepeiben emlékszünk rá, Sebestyén Éva szolnoki színész marad. Még akkor is, ha majdnem hatvan év után elszerződött abban a nagyon erős, láthatatlan társulatba.

A CIKK ELŐSZÖR 2011. JÚNIUS 19-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON.