Nem tudom, hogy a Barta-palota sarkán, a Tiszai hajósok tere és a Sóház utca találkozásánál miért volt hónapokig zárva a Jazz Klub, abban azonban biztos vagyok, hogy érdemes volt ismét kinyitniuk. Amit egy évvel ezelőtt, még a híd és a tér építése idején magamnak, magunknak kívántam, az megvalósulni látszik. Szolnok új közösségi terére, a Tiszavirág híd lábához érdemes vacsorázni és ebédelni járni. Komoly konkurensek csalogatnak választékkal és minőséggel: a Galéria és az Andante mellett most már a Jazz Klub is.
A Jazz-be a déli menüjük csábított be először. Három fogást és kávét kínálnak 950 forintért. Próba szerencse alapon mentünk be. És megérte.
A Jazz-ben az ebéd ugyanis nem azzal kezdődik, hogy akkor ugye két menüt kérünk, és várunk türelmesen, hanem a rendelés után rögtön visszatér a pincér, és citromos vizet tesz az asztalunkra. És nem véletlenül. A héten háromszor ebédeltünk ott, és háromszor történt meg ugyanez, két különböző pincérrel. Erre mondják, hogy már az érkezéskor megbecsülik a vendéget.
Ki fogom deríteni, hogy ki alkot a Jazz Klub konyhájában. Az a szakács ugyanis, aki a déli menübe is ilyen szinten belerakja a lelkét, a fantáziáját, a tudását, az többet érdemel, mintsem magányosan babráljon a hátsó traktusban. A hideg baracklevese egészen kiváló volt, a nagy melegben kiválóan indította az ebédet. A két nappal későbbi házias húslevesük, mintha nem is menüben, hanem első osztályú étlapon lett volna. Nem vegetából, meg a szükséges alkatrészekből összehajigálva, hanem tényleg háziasan, ízletesen, sárgán és gazdagon. Kezét csókolom! Ám, nem ez volt a hét csúcsa! Hanem a zellerlevéllel bolondított burgonyakrém levesük pirított kenyérkockával. Hát az ilyen tettekért érdemes valakinek szakácsnak menni, ezt kell művelnie annak, aki magát egy szakma mesterének akarja nevezni. Könyörgöm, becsüljék meg!
Tegyük hozzá, nemcsak a levesek voltak kiválóak és becsületesek. Mindhárom napon remekbe szabott ételeket tálaltak második fogásként a kedves és figyelmes pincérek. Akik valóban pincérek! A használt tányért ugyanis nem akkor viszik el előlünk, amikor éppen arra járnak, hanem amikor azokra nekünk, a vendégeknek már nincs szükségünk. És mosolyognak, és kedvesek, és a végén olyan hangsúllyal kérdezik, hogy ízlett-e az ebéd, amiben hallom, hogy máskor is szívesen várnak.
És megyünk is.
Igaz, előtte megnézzük, hogy a téren a többiek mit kínálnak, mert ki kell használni, hogy végre Szolnokon, délben is versenyeznek az éttermek a kegyeinkért. Bízom benne, hogy nem hiába, és aki csak teheti, díjazza az igyekezetüket. Erre mondják, hogy édes az ilyen teher, és csak azt kívánhatom, sokáig nyomja ez súly a vállunkat.