A város adóssága nem az én adósságom. Állhatok így is ahhoz a körülbelül 27 milliárd forinthoz – leírom számmal is, hátha valaki vizuális típus: 27.000.000.000 -, aminek természetesen a kamatait és a manapság oly „divatos” árfolyamveszteségeit is meg kell fizetni. Valakinek. Valamiből. Nem valamikor, hanem mostanában. Hiszen például a 2007-ben kibocsájtott 55 millió svájci frankos kötvény – akkor ért cca. 10 milliárdot, most 13 milliárd körül tudnánk ennyi alpesi valutát venni – tőketörlesztését ezekben a hónapokban kell először abszolválnunk.
Szóval, mondhatom azt, hogy ez engem nem érint, nem érdekel, majd megoldják azok, akik összehozták. És mondjuk, ügyet sem vetek arra az apró, ám semmi esetre sem elhanyagolható tényre, hogy a város ez évi kiadásainak közel tizedét csak a kamatterhek vihetik el. Már, ha igazak azok a februárban publikált adatok, miszerint a város költségvetésének kiadási oldalán 20 milliárd forint körüli összeg szerepel. Tehát nem érint ez engem, ha nem veszem figyelembe azt, hogy a város kiadásai tulajdonképpen a mi közös költségeink. Amiből minden tízedik forint idén nem az iskolákra, a járdák takarítására, a játszóterekre – és sorolhatnám – fordítódik, hanem a bankok költségeire és kimagasló üzleti eredményeire. Továbbá most fizetjük meg a tegnap sikereit, a meg nem termelt bevételek költségeit.
Lecsaphatnám a labdát egyszerűen azzal, hogy méltatnám a politikusaink kvalitásait, hozzáértését, írhatnék blődségeket a homályos üvegzsebekről, kibogozhatatlan pártfinanszírozásokról, sőt átmehetnék demagógba is, és locsolhatnám a kiskertjeinket hülye, és betarthatatlan ígéretekkel. De minek?
Ahogy annak sem látom sok értelmét, hogy előző kormányok, önkormányzatok, elmúlt évek, évtizedek hibás döntéseit citáljam. Továbbá a kinek mit kellett volna finanszíroznia és mennyivel című magyar népi játéktól is eltekintenék. Mert ez sem változtat azon, hogy a város ez évi bevételeinek körülbelül a másfélszerese az adósságállománya. (Csak megjegyzem: a hazai GDP-hez viszonyított államadósság arányszáma ennél jóval kedvezőbb, bár az sem káprázatos.)
Nézzünk szembe a nagy magyar valósággal. Annak a négytagú szolnoki családnak, akinek van olyan szerencséje, hogy az elmúlt éveket megúszta hitelfelvétel nélkül, körülbelül 1,4 milliós tartozása van. Amiért persze nem fognak holnap senkihez se becsöngetni, csak éppen tudomásul kell venni, hogy részben emiatt is göröngyös a járda, romlik a buszközlekedés, kevesebb jut a régi házak felújításra.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert szerintem nem árt azzal tisztában lenni, hogy a lakásunk ajtaján vagy a kiskertünk kapuján túli, közeli világhoz is van némi közünk. Nem árt azt néha feleleveníteni, hogy hol élünk. Főleg, mielőtt igényeket fogalmazunk meg, és főleg azelőtt, mielőtt boldogságot érzünk nagyívű ígéretek hallatán. Mert lehet nagyot álmodni, de előtte tegyük távolabb a bilit.
A CIKK ELŐSZÖR 2011. AUGUSZTUS 25-ÉN JELENT MEG A BLOGSZOLNOKON.
