2025.10.14. (kedd)

Eső-nevükön nevezve

Eső-nevükön nevezve

Dátum:

Vendégposzt: Először csak én sürgettem magamat, aztán a szerkesztők sürgettek. Én meg azt gondoltam, sürgessetek csak nyugodtan, olyan gyilkos lelkiismeret-furdalást úgysem tudtok kelteni, mint amilyent én keltek magamnak. Az őszi Esőről S. Tóth Anikó írt.

Az Eső-ről írni… nem egyszerű. Az Eső-ben ugyanis már szűrve vannak a dolgok, amit ott találok, azt valaki már meglőtte, hazavitte, megsütötte, mind megette. Megkínlódta, na. Az olvasónak is végig kell mennie ezen, de más az, ha magának-magában tanulmányozgatja, és más az, ha publikum előtt teszi. És különösen izzasztó, ha olyanok olvassák, akiknek a tolla- és az eszejárása fondorlatosabb, mint az e sorokat körmölő – szó szerint, épp letörtek – szöszmötölő betűfogyasztónak.

Aztán ma reggel megvilágosodtam. Nálam a szobák szegleteiben mindenütt hever egy Eső. Hol ezt, hol azt kapom föl, dünnyögve olvasgatok pár sort, aztán futok a dolgomra. Aztán meg nem futok, leülök, belemerülök. Már a múltkori is leültetett hosszú időre. P. Nagy meg Darvasi, meg sok-sok titokzatos belső világ, interjúkba sorolva, alaposan kikérdezve. Én nem tudom, ez a Gyula (Jenei – a szerk.), mindenkinek mindenét elolvassa, aztán több órán át faggatja, aztán meg még meg is írja, tűpontosan, precízen. Mikor ér rá szerkeszteni?

De nem is erről akarok írni, hanem a megvilágosodásról.

Most, amikor munkaügyi központból állásinterjúra, feketemunkából gyerekért iskolába, sajtótájékoztatóról kölcsön kérni szaladok, amikor a terjedő ostobaságtól megalázva, dühtől fuldoklom, akkor itt van ez az izé, ez az Eső /irodalmi lap/, ahol a szavak menedéket találnak. Menedék, ez az új szó, a legfrissebb megvilágosodásom, amit az Eső legutóbbi számától kaptam.

Itt a szavak azt játszhatják, amiért megszülettek. Itt nincs mismásolás, és tök mindegy, hogy valóság vagy fikció, amit olvasok. A szavak repülnek, aztán eltalálnak, mint a nyílvessző, nincs menekvésem, foglalkoznom kell velük, a szöveggel, amibe behálóznak, itt rólam van szó, arról, hogy értem- e még a kérdéseket és a válaszokat, amiket mindenkinek kötelező föltennie magának, és megválaszolnia, és amiről éppen azok kussolnak, akiknek lehetőségük van szólni.

Itt vállalhatja Bistey – akit én szigorúan, szervusz, András!-sal köszöntök, mert nem Bandizom le, tisztelem őt, még újságíró-tanonc koromból -, hogy a szíve hová húz. És senki sem olyan ostoba, hogy egy beszélgetés egyetlen félmondat alapján mondja meg, hogy jó-e amit ír vagy sem. Itt tépelődhet Tandori, és a szavaknak játéka, a játéknak súlya, a töredékességnek jelentése van. Itt elszabadulhatnak a bilincsbe vert szavak, mert a szépirodalom még menedéket ad nekik, még nem kell ijedten alakoskodniuk, azt tehetik, amire születtek. Ha nem beszéled őket, átengednek, nincs dolguk veled. De ha érted a szavakat, akkor kapaszkodj, mert Kele Fodor Ákos nem kímél, Mrena Julianna a lelkeddel labdázik, és egy Verebes elemzéshez sem kezdhetsz hozzá csak úgy, hogy nem fejted fel újra meg újra, mint szálanként a szövetet, a szavakat. Dolga, munkája van annak, aki az Eső-vel időzik.

Ja, akarom is kérdezni Fekete Marianntól, hogy akkor most Tóth Krisztina Pixelje tetszett neki vagy nem? Bevallom, nyáron nem átallottam felrajzolni a szereplők mátrixát, összehúzni vonalakkal, hogy ki kivel van, kit mi fűz össze, vagy távolít el. Nem sikerült. De imádtam minden sorát.

Itt az Eső-ben egyébként mindenkinek szétvágják a szívét, a lelkét, ha nem a kérdező, vagy az elemző, akkor maga az alkotó hasít belőle darabokat. Én meg amúgy is minden íráson számon kérem, hogy hol van benne a szív, az egyetlen végérvényes igazság, ami menedéket nyújthat nekem, az olvasónak, és a szavaknak, amiket mostanában oly sok potentát prostituál. Na, Mariann, tetszett a Pixel?

Jó kis szövegek. Az ám, de csak az értheti őket, aki beszéli is. Sajtóközlemények, propaganda szövegek nem teszik beavatottá az embert. A szavak ott rabszolgák, emitt meg szabad városi polgárok.

Szóval a menedékről akarok írni.

Sok évvel ezelőtt éppen a megyei közgyűlés egyik alelnökét – kultúráért volt felelős, szegény – faggattam, miért kurtították meg az egyetlen megyei irodalmi folyóirat támogatását. Elismerte, nagyon jó a lap, nagyon színvonalasak az írások, ő maga, nagyon nagyra értékeli az erőfeszítést… Majd megkérdeztem tőle, mit szól az erotikus tartalomhoz, amelyben… (épp erotikus különszám volt) Jaj, szegény! Úgy dobta le az Eső-t, mintha az ördög talizmánját forgatta volna. Nem is tudtam, mondta, hogy ebben ilyen is van. Mindjárt másképp vélekedett, izzadt, mint a ló. Akkor rájöttem, ez az ember nem is tud olvasni. Mert, ahhoz nem elég a betűket ismerni, és egymás mellé tenni. Aki olvasni akar, annak előbb önmagában el kell készítenie a szavak menedékét. Vagy keresni ott, ahol… esőben, zord időkben.

S. Tóth Anikó

(A kép az Eső őszi számában jelent meg, Csurgai Ferenc fotógrafikája)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Szembenézés

Mit tennének, ha precízen vezetett feljegyzéseken önök elé tolnák szüleik évtizedekkel korábbi életének részleteit, köztük rengeteg olyat, amiről sejtelmük sem lehetett. És ahogy haladnak a jelentések olvasásában, kibontakozik egy másik élet, aminek tudtukon kívül részesei voltak. Megírnák?

Kettő az egyben

A szolnoki Lila ákác lényegében egy színpadon két előadás, és ezek az azonos cím ellenére csak ritkán keresztezik - szerintem inkább zavarják - egymást. A színészek mindent megtesznek, hogy a rendezői és a közgazdasági igényeket kielégítsék. Szerencsénk, hogy közben vannak remek alakítások.

Hárman az életünkből

Látszólag Olaszországban járunk, bár legalább két-három évtizeddel korábban játszódik a történet, Molnár László rendezésében a Hárman a padon épp annyira mai, hogy szívbe markoljon és elgondolkodtasson. Amihez nemcsak jó darab jó adaptálása, de három kiváló színész is kell.

Egyfajta szembenézés

Szolnokon már elhallgattak a fegyverek, amikor Radnóti Miklós még Abda felé tartott, ahol valószínűleg magyar katonák meggyilkolták. A tömegsírból előkerült (?) füzetének néhány "fémlapja" Szolnokon is látható. Ács Dániel Nem tudhatod című könyvében nemcsak a gyilkosok nyomába ered.