Mérhetetlenül naiv, aki azt gondolja, hogy ebben az évben – vagy sok elkövetkezőben – legalább annyi pénz jut kultúrára, tömegsportra, természetvédelemre vagy akár a múlt megőrzésére és kutatására, netán a közterületek rendben tartására, mint az előző években. Teljesen világos, hogy amikor üres a kassza, legegyszerűbb ezeket a tételeket ki- vagy meghúzni. És nemcsak az adófizetők pénzéből gazdálkodó hivatalokban, de a piaci szereplőknél is.
Kinek fáj az, ha kevesebbszer jelenik meg egy irodalmi folyóirat, elpusztul egy régi szobor, megszűnik néhány szakkör és edzés, az utcákon meg kevesebb virág lesz? Mindig csak az érintett párszáz embernek, akikben az elmúlt húsz évben kialakult az ilyesmik iránti igény. És, akik demagóg módon csak azzal tudnának érvelni, hogy például egy-egy álláshalmozó politikus egyetlen másod- vagy harmad állásért kapott pénzéből sok minden életben maradhatna.
A nem közvetlen hasznot termelő területeken sok minden csak akkor létezhet a jövőben, ha azt az emberek tényleg akarják, és akár idejükből és saját szűkös forrásaikból is áldoznak rá. Illetve, ha az azonos igénnyel, érdeklődéssel megáldott emberek megtalálják egymást, és tudomásul veszik, hogy összefogva, összeadódva sokkal többet ér a saját „befektetésük”. Így lehet esélye a városnak arra, hogy a múltjából minél több minden megőrződjön, új értékek szülessenek, a gyerekek kevésbé érezzék a válság hatásait, legyenek még olyan események, ahol azt érezhetjük, hogy együvé tartozunk. Sőt megkockáztatom, a város tisztasága és gondozottsága is lassan ezen fog múlni.
Lehet persze teli torokból üvölteni, felelősöket keresni, követelni a járandóságokat, de az ilyesmi csak lehangolóbbá teszi a várost és az országot. Mert nézzünk szembe a fránya tényekkel: a pannon puma lelövésében mindannyian benne voltuk. A szavazófülkékben, az ügyeskedésekkel, a jogosnak vélt járandóságokkal, és hosszan lehetne sorolni. Itt lenne tehát az ideje a változásnak.
Már sokszor leírtam, így csak ismétlem önmagam: az otthonunk nem addig tart, ameddig a lakásunk ajtaja vagy a kertünk kapuja. Ha csak kapni akarunk, adni viszont soha, nem fog működni a dolog. Vagy mind többekben ébred fel a valódi civil öntudat, vagy Szolnok évtizedekre elsüllyed.
És, akkor most egy pillanatra térjünk vissza a pannon puma lepuffantásához. Mert abban aktív részt vállaltak azok az ál civil szervezetek és lelkes ál civilek, akik a különböző pártok hátsójából kilógva utáltatták meg a többséggel a köz érdekében végzett önkéntes munkát. A civil tenni akarás szétzilálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett az elmúlt évtized valamennyi politikai formációja, amelyek attól gondolták hitelesebbnek magukat, ha néhány ilyen bábszínházat is megnyitnak. A parlament, az önkormányzatok és a pénzcsapok körül csoportosuló megélhetési civilekről hosszú listát lehetne sorolni. És, akikről majd most fog igazán kiderülni, hogy mutyizni, vagy dolgozni akarnak.
De nehogy azért váljon valakiből valódi civil, hogy elváljon az a bizonyos a víztől. Hanem inkább azért, hogy a következő években is jól érezhessük magunkat itt, ahol élünk, és élni akarunk.
