– Meglepődött, amikor kiderült, hogy Ön az egyik díjazott.
– Mindig meglepődök az ember, ha elismerik a munkáját. A jelölésről nem tudtam, csak néhány nappal a díjátadó előtt szóltak. Nem akarok ironizálni, de hát Szolnok nem túl nagy város, így előbb utóbb rákerül a sor az emberre. De komolyan, megtisztelő a helyi kitüntetés. Bár az indoklás a költői tevékenységemet is dicséri, azt gondolom, ezzel a díjjal elsősorban az Eső című lap szerkesztésében végzett munkámat ismerte el a város. Ez jó érzés, különösen, hogy karácsony előtt szakmai díjat is kaptam, Lator László nekem ítélte a Mozgó Világ 2011-es nívódíját verskategóriában.
– Tavaly megjelent két könyve, mellette pedig sokfelé publikált. Termékeny év volt?
– Nem is az év, hanem a legutóbbi verses kötetemmel lezáruló időszak volt ilyen szempontból termékeny. Az Élet és Irodalom, a Forrás, a Bárka, a Jelenkor, az Alföld, a Kortárs, a Magyar Napló és több netes irodalmi lap is közölte az írásaimat, de ezek még az Idő rendben van című, a nyár elején megjelent könyvhöz kapcsolódtak. Általában nagyon keveset írok, ez a vékonyka kötet is nagyjából készen volt már 2008-ban, és azóta éreztem, hogy le kellene zárnom egy korszakot. Ahogy ez megtörtént; több hónap után ismét elkezdtem viszonylag intenzíven írni. Szeptember óta összegyűlt egy hasonló kis kötetre való vers.
– Történt valami, hogy ezek szerint mostanában többet ír?
– Változik az ember. Most már tudom, hogy a költészetemben tetten érhető változásokat időpontok is behatárolják. Azért adtam ki 1997-ben egy kötetet, mert érzékeltem, hogy teljesen másfajta verseket írok, és le akartam zárni a korábbi korszakomat. És így van ez az előző kötet befejezése után is. Most visz a lendület, jövő időben írok egy valóságos és egy lehetséges múltat. Nagyobb lélegzetű, több epikus töltéssel bíró, hosszabb versek ezek.
– Januárban mutatták be az Eső tavalyi utolsó számát. Milyen lesz a folyóirat 15. évfolyama?
– A közigazgatás átszervezése miatt a megye kiment alólunk, ami azt jelenti, hogy az éves költségvetésünk fele elveszett. Január végén dönt a Nemzeti Kulturális Alap új kuratóriuma az idei támogatásunkról, és ha csak a tavalyi összeget ítélik meg, akkor nagyon rezegni fog a léc. A segítő szándékot, a lap sorsáért való aggódást viszont érzem. Többen megállítanak, hogy mi lesz az Esővel. A napokban például valaki facebookon jelentkezett, hogy a nyomdai előkészítésben szívesen segítene. Nem lesz könnyű év, hiszen szegénység van, nagyon nehezen nyílnak meg a támogatók pénztárcái is.
– Mi lehet a megoldás? Oldalszám-, szerzői honoráriumcsökkentés, esetleg netes megjelenés?
– Ilyen menekülési utak nem nagyon látszanak, hiszen 80 oldal alá menni illetlenség lenne egy negyedéves irodalmi folyóirattal. A szerzőknek fizetett minimális honoráriumokkal sem szeretnék játszani, mert tapasztalat, hogy az ilyesmi mindig a színvonal romlásához vezet. A netes megjelenés lehetne egy lehetőség, de úgy tűnik, sokan szeretik kézbe venni a lapot, és az NKA-nál is papíralapú megjelenésre pályáztunk. Tényleg nem tudom, hogy áprilisban hogyan jelenünk meg, most babonából még nem is kezdtem előkészíteni a következő számot. Pedig írások és ötletek lennének. Ha lesz pénzünk, akkor tavasszal egy Örkény-számot szeretnék csinálni, utána egy Szolnok, aztán esetleg egy csokoládé, decemberben pedig egy világvége tematikus számmal jelenne meg az Eső.
– Költői, szerkesztői munkássága mellett az irodalomszervezőiről sem feledkezhetünk meg. Az ANKK ideiglenes bezárása után hol folytatódik a kortárs költőket, írókat bemutató sorozat?
– A Szapáry úti művelődési házban. Az első ottani előadáson már túl is vagyunk. Ez teljesen rendben van, jönnek a nézők, februárban Lackfi Jánost várjuk, és remélem, jövőre is csinálhatunk valami hasonlót. Ha pedig minden jól megy, akkor a Márai-programnak köszönhetően a megyei könyvtár szervezésében is elindulhat egy sorozatot, amelyben Darvasi Lászlóval, Tóth Krisztinával, Závoda Pállal, Zalán Tiborral, Kemény Istvánnal beszélgethetek majd.
– Kaposvári Gyulát ismerte személyesen?
– Kaposvári Gyula jellegzetes alakja volt a városnak, nagyon sokan ismerték. Amikor a Jászkun Krónikánál dolgoztam, rendszeresen hozott oda írásokat, tehát én is ismertem, bár csak futólag.