Tisztelt Blogszolnok.hu!

Az Album rovatban olvasható egy bejegyzés, melynek címe Lakótelepi festmény. Ezzel kapcsolatban szeretnék Önnel megosztani egy emléket, ami talán magyarázatot ad a képek keletkezésére is. Annak idején én is a Ságváriba jártam, megnyitásától egészen 1971-ig, amikortól a Varga tanulója lettem.

Felső tagozatban volt egy kitűnő rajztanárunk, Rózsa tanár úr – remélem, megbocsátja nekem, hogy a keresztnevére már nem emlékszem, azóta eltelt jó néhány évtized. Nos, ez a kitűnő tanár úgy oktatta a perspektíva rejtelmeit, hogy kivitt bennünket a szabadba, az épülő tízemeletes házak közé és a valóságban mutatta be a rövidülés csínját-bínját, hogy hol található a horizontunk, merre futnak a messzeségben találkozó párhuzamos vonalak. Miután megértette velünk a perspektivikus rajzolás alapfogásait, le is rajzoltatta velünk az előttünk magasodó házakat. Jól emlékszem ezekre az órákra, mert imádtam a geometrikus formák letisztult logikáját és a tanár úr lelkes magyarázatát.

A blogbejegyzésben látható színes képek biztosan egy ilyen rajzóra termékei és Rózsa tanár úr módszerét dicsérik. Láthatóan alaposabban kidolgozottak, mint amit mi „gyártottunk” annak idején egy-két rajzóra alatt, lehetséges, hogy valamilyen pályázatra készültek (900 éves Szolnok? Hogyan látom a városomat? Épül-szépül szocialista hazánk?)

Ha már a tanár úr személye szóba került, azt is szeretném elmondani róla, hogy órái meghatározó jelentőségűek voltak számomra – remélem, osztálytársaim is így gondolnak rá. Fogalmam sincs, hogy a hatvanas évek végi Magyarország körülményei között hogyan tett rá szert, de hatalmas diagyűjteménnyel rendelkezett, a legkülönfélébb korszakok műalkotásaiból. Rendszeresen tartott az egyszerű rajzórák mellett műelemzés órákat is, amikor görög szobrokat, reneszánsz festményeket néztünk sorra és gondosan elmagyarázta számunkra a lehetetlent: mit érdemes látni egy képen, egy szobron, mitől lesz egy tárgy művészet. Szabályosan elszédültem 13-14 évesen attól, hogy mennyi gyönyörűség vesz körbe, mennyi megnézni, megérteni, felfedezni érdemes érték vár rám.

Nem akartam soha művész lenni (nagyon gyorsan szembesültem azzal a ténnyel, hogy két balkezem van), de Rózsa tanár úr rajzórái egy életre elköteleztek a művészet szeretete és tisztelete mellett. Sajnálom, hogy ezt soha nem mondtam el neki, de erre is emlékezve fűzöm ezt a rövid megjegyzést az Ön írásához.

Üdvözlettel:

Dr. Tárnoki Judit, egykori ságváris diák