NYÁRI ISMÉTLÉS

– A képeit nézegetve elgondolkodik az ember, hogy miért cukrász lett Önből?

– Mert szeretem az édességet. De a cukrászat és a festészet nem áll olyan távol egymástól, hiszen mindkettőnél arra törekszem, hogy összehozzam egymással a megfelelő színeket. Nem sokban különbözik egy különleges tortát elkészíteni és egy képet gondosan megszerkeszteni.

– Melyik volt előbb. Az ecset vagy a fakanál?

– Apai ágon festők a felmenőim. A nagyapám, aki egyébként a Marcipánnal szemben lévő, temetői templomot tervezte, festett is, Fényes Adolf nagyon jó barátja volt. Anyai ágon viszont cukrászok az őseim. Igaz, apukám is cukrász volt, a Szapáry úton, a Tündével szemben egykor álló Takács cukrászdában kezdte a pályáját. Így nekem is természetes volt, hogy cukrász legyek. Budapesten tanultam, Szamos Matyi bácsi, az akkori Gerbeaud legjobb cukrásza volt a mesterem. Igaz, amikor a többi tanuló szórakozni indult, én a Százados úti művésztelepre mentem a festőket figyelni.

– Mikor derült ki, hogy nemcsak nemzetközi versenyeken szereplő cukrász, de remek festő is?

– Sokáig nem nagyon tudta senki, hogy a magam örömére festek. Ha jól emlékszem, valamikor a hetvenes évek elején járt a lakásunkon az akkori megyei vendéglátóipari vállalat igazgatója, aki meglátta a képekeimet, és mondta, hogy ki kellene állítanom őket. A nem sokkal később megnyíló Pelikán Szállóban volt az első kiállításom.

– Akkor már Szolnok ismert cukrásza volt a Marcipán miatt.

– Igen, de a Marcipán már azelőtt is fogalom volt, hogy kibéreltem. Itt dolgozott ugyanis az a Hegedűs Laci bácsi, aki 1954-ig a híres Kádárnak volt a cukrásza. Mielőtt átvettük a Marcipánt, egy borzasztóan lerobbant épületben működött, a sor mégis mindig az utcán állt. Sokan próbáltak lebeszélni erről a helyről, de tudtam, hogy a Marcipánt akarom, mert tovább szeretném vinni a Kádár cukrászda hagyományait. Ráadásul a feleségem is itt kezdte a pályáját. Szerencsém volt, hogy bár Laci bácsi nyugdíjba ment, sokáig bejárt még hozzánk, a műhelybe.

– Soha nem akart a Kádár helyére, a Szapáry útra menni?

– Nagyon jól ment a Marcipán, úgyhogy a nyolcvanas évek végére ki is nőttük a régi üzletet. Akkor határoztuk el a feleségemmel, hogy építünk itt egy szép cukrászdát. Nem akartunk ekkora nagyot, mint amilyen végül lett, de az építési előírások miatt, erre a sarok telekre csak ilyet lehetett felhúzni. Így, amikor felkínálták a Tündét a kilencvenes évek elején, már állt a Marcipán, és nem is akartunk már elmenni innen.

– Évtizedek óta nemzetközileg is elismert cukrász, ráadásul a hatvanas évek vége óta vállalkozó. Hogy fért bele az életébe a festés?

– Nagyon szeretem a szakmámat, ha újra kezdeném is cukrász lennék. Ugyanakkor vállalkozóként rengeteget kellett idegeskednem, és egy idő után rájöttem, hogy nemcsak szeretek festeni, de nagyon jól ki is kapcsol. Ahogy belépek a műtermembe, lenyugszom. Ugyanúgy bele tudok feledkezni, ahogy a sütemények készítésébe is, és elrepül az idő,

– Van kedvenc témája?

– Az unokámat minden évben megörökítem egy képen.

– És inkább a műteremben dolgozik, vagy kiviszi valahová a festőállványát?

– Van egy táskám, amit mindenhová magammal viszek. Ebben az ecsetek és a festmények mellett vannak kis fatáblák, amikre bárhol tudok vázlatokat készíteni. Aztán vagy lesz belőlük kép, vagy nem. A legtöbbször azonban emlékezetből festek, látok valamit, megragad bennem, aztán megcsinálom.

– Ragaszkodik a képeihez?

– Ez változó. Van olyan kép, amit soha sem adnék oda másnak. Nemrég festettem egy barcelonai utcarészletet, ami nagyon megtetszett egy gyűjtőnek, és folyamatosan nyaggat, hogy adjam el neki, de azt hiszem, nem fogom. A képek többsége persze már nincs nálam, mert például minden évben a megyei Príma-díjasoknak is ajándékozok egyet-egyet, meg máshová is mindig kerül.

– A mostani kiállításra mi alapján válogatta a képeket?

– Idén vagyok hetven éves. Régen volt már Szolnokon kiállításom, úgyhogy azt szerettem volna, ha ez a mostani átfogóan mutatja meg az életművemet. Százötven képemet válogattam össze, ezekből választott a kiállítás rendezője. Bizony volt olyan festményem, amit gyűjtőktől kellett kölcsönkérnem, és nem is mind kerül majd vissza hozzám, mivel tíz képet a múzeumnak adok. Több évtizede festek, és látom a képeimen, hogy mennyit változtak a munkáim, a technikám és mennyit fejlődtem az elmúlt években.

(A cikk 2012. február 27-én jelent meg először.)