A szolnoki piac egyik aprócska standja előtt egy pillanatra úgy éreztem, Provanceba csöppentem. Az asztalon kis vászonzacskókban több tucat különböző méretű és formájú virágmag, bennük kiskanál a szedegetéshez, és apró árcédula a tájékoztatás végett. Az asztalka mögött pedig kedves idős hölgy kínálta a láthatóan száz százalékban helyi portékáját, miközben az első mondat után már a szaktanácsadásba is belekezdett. Csak azért nem vásároltunk be nála mindenféle virágmagokból, mert egyelőre nem lenne hová ültetnünk azokat.
A szolnoki piacnak olyan standja is van, amiről meg a bécsi Naschmarkt ugrott be. A pult mögött álló fiatalember – ha jól emlékszem – tavaly ősszel jelent meg itt egzotikus gyümölcseivel. Olyanokkal, amilyeneket addig Szolnokon nem nagyon lehetett kapni, és amik persze nem itt, nem a környéken, hanem valahol nagyon távol teremhettek. És láthatóan van igény az ilyesmire, mert míg fél éve csak egy asztalt foglalt el, most már legalább háromra pakolt ki. Ráadásul néhány gyümölcs mellé kis leírást is rakott, hátha attól kedvet kap a vevő, mondjuk az avokádóhoz.
A baseli főtér is felsejlik néhány pillanatra az Ady és a Ságvári kereszteződésében. Az egyre több asztalon feltűnő, helyi termelő által készített méz miatt. Itt van, aki csak néhány üveggel, más egy egész asztalnyit kínál. Ott távol, a városháza előtti piacon lehet hasonló választék közt nézelődni.
Kedvencem azonban továbbra is az abonyi tojásos, akiknél tábla jelzi, hogy mikor került ki a tyúk alól a tojás. Ráadásul már mindenféle helyi sajtot is árulnak, és olyan, de olyan kőrözöttet, hogy a maga nemében Michelin csillagot kellene neki osztogatni. Igaz, a csillagokat illetően elbizonytalanodik az ember, ha megáll Balogh Csaba kistermelő kolbászos pultjánál is. Kihagyhatatlan. A tavasz biztos jele, ha a szolnoki piacon vett retekkel lehet jól fűszerezett, ugyanakkor lágy-omlós kolbászt enni. Még a Nap is máshogy süt ilyenkor.
Persze, ha turistát kellene a szolnoki piacon kalauzolnom, semmi pénzért nem hagynám ki a savanyúság árusokat a csarnok régi Centrum felőli végén. Az illat, mint valami jótékony ópium. Meg vennénk szuvenírnek nemzeti színű szalaggal átkötött pirospaprikát – a kiszerelésen látszik, hogy nem ólmozott, nem kínai, hanem valami helyi keverék – vagy hasonló zacskóban árult méretes tarkababot, sőt talán még festett hímes tojást is. És persze meghívnám egy jó tejfölös lángosra, hogy közben a helyiek arcát tanulmányozzuk, ahogy fehér bajusszal majszolják ezt a csemegét, vagy a sült kolbászt, vagy a fél csirkét. Vagy?
Hát álljunk meg egy pillanatra! Van remény! Mármint arra is, hogy vállalható küllemű üzletek szegélyezzék a szolnoki csarnokot. A Szőke Tisza Kincsei elnevezésű halsütőre és halboltra már ránézni is jó. A termékeit pedig előbb-utóbb ki is kell próbálni. Hátha feléled a Tisza fővárosának lakóiban a Tisza kincsei iránti tisztelet.
Nem akartunk semmit se venni, csak passzióból egy kicsit nézelődni. Talán egy fél órára itthon turistának lenni. De ahogy minden piacon, ahol megfordulunk, innen se távozhattunk üres kézzel, pontosabban szatyorral. Spenót, sajt, kőrözött, retek, kolbász. Pedig nem a helyit kerestük, csak egy jó helyet, ahol kedvünkre való dolgokat vehetünk. A szolnoki piac még mindig ilyen.
