Mindig tudtam, hogy a színházi műsorfüzetek az előadások szerves részei. És főleg akkor adják hozzá a maguk pluszát a darabokhoz, ha az ember nem az utolsó pillanatban esik be a nézőtérre, és van ideje a függöny felgördülése előtte kicsit elmerülni a leírtakban. Ez kicsit olyan, mint az éttermi étlap. Hiszen húsleves és húsleves között hatalmas lehet a különbség, és egyáltalán nem baj, ha a gyomrunkat felkészítjük, mi vár rá.
A függöny felgördült. A gyönyörű díszletek, Mészáros István és Karczag Ferenc eltúlzott jelmezei, jellemei és parókái még arra engedtek következtetni, hogy a középkori Itáliába csöppentünk, és indul az egyszerű, furmányos, de tanulságos komédia. Aztán jött az első dal. Amiről még azt gondoltam, csak valami ki díszítés. Ám jött a második. A harmadik. És néha már az volt az érzésem, hogy amikor játszani kellene, akkor is énekelnek, meg amikor semmi értelme, akkor is dalra fakadnak. Ettől pedig a történet szétfolyt, a jelenetek darabosak lettek, és megállapítható volt, hogy nem mindenkinek kellene énekes szerepet kapnia, vagy vállalnia.
A nézőtéren sötét volt, de csak fellapoztam a műsorfüzetet, és ekkor valamiért felcsendült bennem egy dallam: „Itt én vagyok a bolond…”. Merthogy nem Goldoni darabját nézem, hanem Goldoni A fogadósné című műve alapján Ferkai Tamás által írt zenés vígjátékot. A középkori komédiát dalokkal, amelyek olyanok, mintha az 1971-es Sanremoi dalfesztivál selejtezőjéből estek volna ki újrafelhasználás előtt.
És újra fülembe csengett a dal: „Itt én vagyok a bolond, a bolond itt én vagyok”. Hiszen a közönség jelentős része felhőtlenül kacagott és szórakozott. Amihez én is tudtam csatlakozni azokban a pillanataimban, amikor elfeledkeztem arról, hogy mire jöttem, és hol vagyok. Mert Kertész Marcella mindent képes maximalistán játszani, és ha énekelni lehet, akkor bármelyik sanremói döntőst kenterbe veri. Jankovics Anna és Molnár Nikolett színésznő párosa kimunkált és szórakoztató, bár az alternatív színjátszás ekézését kár volt a szájukba adni. Ónodi Gábor ismét egy mellékszerepben bizonyítja, hogy sokkal többre érdemes. Sőt, egyet kellett értenem párom megjegyzésével is, miszerint ezen az estén a legjobb Barabás Botond volt. Szóval, a színészekkel és a gyönyörű jelmezekkel semmi gond nem volt.
Csak hát a mind sűrűbben felcsendülő dalok.
És újra kinyitottam a műsorfüzetet. Zenéjét szerezte: Mikó István. Kész. Ezért csengett minden dallamnál a fülembe az „Itt én vagyok a bolond” kezdetű nóta, ami a Papucs és a sárkány című, egyik utolsó, egészestés, magyar rajzfilmklasszikus főcímdala. És ami ott teljesen rendjén is van. Mert ott nem az a funkciója a dalnak, hogy az egyébként állva végignézhető, maximum félórás vásári komédiából két felvonásos színművet erőszakoljon anélkül, hogy bármit is hozzátenne érdemben a darabhoz.