2025.08.27. (szerda)

Itt én vagyok a bolond!

Itt én vagyok a bolond!

Dátum:

A bolond csak én vagyok! Mert úgy ültem be a Szigligeti Színház idei utolsó bemutatójára, hogy elhittem, amit a plakátra írtak. Carlo Goldoni színművére számítottam. Így utólag belátom, harminc percre való vásári komédiából nem is lehetett volna két felvonásos zenés vígjátékot csinálni.

Mindig tudtam, hogy a színházi műsorfüzetek az előadások szerves részei. És főleg akkor adják hozzá a maguk pluszát a darabokhoz, ha az ember nem az utolsó pillanatban esik be a nézőtérre, és van ideje a függöny felgördülése előtte kicsit elmerülni a leírtakban. Ez kicsit olyan, mint az éttermi étlap. Hiszen húsleves és húsleves között hatalmas lehet a különbség, és egyáltalán nem baj, ha a gyomrunkat felkészítjük, mi vár rá.

A függöny felgördült. A gyönyörű díszletek, Mészáros István és Karczag Ferenc eltúlzott jelmezei, jellemei és parókái még arra engedtek következtetni, hogy a középkori Itáliába csöppentünk, és indul az egyszerű, furmányos, de tanulságos komédia. Aztán jött az első dal. Amiről még azt gondoltam, csak valami ki díszítés. Ám jött a második. A harmadik. És néha már az volt az érzésem, hogy amikor játszani kellene, akkor is énekelnek, meg amikor semmi értelme, akkor is dalra fakadnak. Ettől pedig a történet szétfolyt, a jelenetek darabosak lettek, és megállapítható volt, hogy nem mindenkinek kellene énekes szerepet kapnia, vagy vállalnia.

A nézőtéren sötét volt, de csak fellapoztam a műsorfüzetet, és ekkor valamiért felcsendült bennem egy dallam: „Itt én vagyok a bolond…”. Merthogy nem Goldoni darabját nézem, hanem Goldoni A fogadósné című műve alapján Ferkai Tamás által írt zenés vígjátékot. A középkori komédiát dalokkal, amelyek olyanok, mintha az 1971-es Sanremoi dalfesztivál selejtezőjéből estek volna ki újrafelhasználás előtt.

És újra fülembe csengett a dal: „Itt én vagyok a bolond, a bolond itt én vagyok”. Hiszen a közönség jelentős része felhőtlenül kacagott és szórakozott. Amihez én is tudtam csatlakozni azokban a pillanataimban, amikor elfeledkeztem arról, hogy mire jöttem, és hol vagyok. Mert Kertész Marcella mindent képes maximalistán játszani, és ha énekelni lehet, akkor bármelyik sanremói döntőst kenterbe veri. Jankovics Anna és Molnár Nikolett színésznő párosa kimunkált és szórakoztató, bár az alternatív színjátszás ekézését kár volt a szájukba adni. Ónodi Gábor ismét egy mellékszerepben bizonyítja, hogy sokkal többre érdemes. Sőt, egyet kellett értenem párom megjegyzésével is, miszerint ezen az estén a legjobb Barabás Botond volt. Szóval, a színészekkel és a gyönyörű jelmezekkel semmi gond nem volt.

Csak hát a mind sűrűbben felcsendülő dalok.

És újra kinyitottam a műsorfüzetet. Zenéjét szerezte: Mikó István. Kész. Ezért csengett minden dallamnál a fülembe az „Itt én vagyok a bolond” kezdetű nóta, ami a Papucs és a sárkány című, egyik utolsó, egészestés, magyar rajzfilmklasszikus főcímdala. És ami ott teljesen rendjén is van. Mert ott nem az a funkciója a dalnak, hogy az egyébként állva végignézhető, maximum félórás vásári komédiából két felvonásos színművet erőszakoljon anélkül, hogy bármit is hozzátenne érdemben a darabhoz.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Emlékezetes keresztmetszet

A szolnoki színház történetének legrövidebb nagyszínpadi előadásával ér véget nemcsak az évad, de Balázs Péter direktorsága is. Leginkább azonban azért marad örökre emlékezetes a mostani Zsuzsi kisasszony, mert ez lett a lezárások utáni első élő premier. Az évad végén saját legjeimet is kihirdetem.

Szolnok – Mohács

A tavalyinál is kiválóbb szombat délutáni program volt a szolnoki csata. Részben azért, mert idén nemcsak a Kossuth téren folyt az ütközet, hanem már a Szapáry utcában is. Sokan voltak kíváncsiak a borítékolható kimenetelű csatára. De sokkal többen is lehetnének.

A folyó és Szolnok

Szolnokról ennyi régi térkép Szolnokon talán még soha sem volt bemutatva. Pedig az Aba-Novák Agóra és a Magyar Nemzeti Levéltár Áldás és átok a víz című tudományos tárlatának nem ez az elsődleges célja. Ám e gyönyörű, régi ábrázolások miatt kihagyhatatlan a kiállítás.

Térbe helyezett album

A Kenyértörés a Szolnoki Galéria közepén, a tardosi mészkőből faragott Ég és Föld az egyik sarokban vagy a tórára emlékeztető Memento a másikban, esetleg az emeleti falon álló Legény a gáton olyan alkotások, amelyek miatt kihagyhatatlan a Magyar Szobrász Társaság megkésett jubileumi tárlata.