Ballag a gyanútlan turista egy olyan város sétálóutcáján, amelyik egyébként is tele van látványosságokkal, meg amúgy is kötelező felkeresni, és azon veszi észre magát, hogy különleges kiállítások és gyűjtemények jönnek szembe. Mintha az ott élők – vagy legalábbis közülük néhányan – elhatározták volna, hogy habot tesznek a tortára, és az idegenben elültetik az érzést: ide még vissza kell jönni, mert nem látott mindent. Ettő pedig úgy tűnik, az idegenforgalomból, a visszatérő turistákból akarnak élni.
Azt már megtanultam, hogy a különböző magángyűjteményekkel, látványtárakkal és hivatalosan múzeumnak nem nevezhető „múzeumokkal” óvatosan kell bánni, mert könnyen mellényúlhatunk. Ugyanakkor azt is, hogy egyet sem lehet kihagyni, mert olykor kincsekre bukkanhatunk. Emiatt tartottam is egy kicsit a Keszthely főutcáján található Játékmúzeumtól, de semmi pénzért nem is hagytam volna ki. És végül olyan élményben volt része, hogy majdnem zokogtam.
Elsősorban nem azért, mert 16 ezer (!) játékot összegyűjteni tiszteletreméltó teljesítmény. Nem is annak okán, hogy ez a rengeteg játék különösebben tematizálva, feliratozva, azaz feldolgozva lenne bemutatva. Sőt, a más játékmúzeumokra jellemző eredeti csomagolások és bolti állapotok miatt sem eshetett le az állam. A csoda egyszerűen abban volt, hogy a gyűjteményt nézegetve megelevenedett a gyerekkorom. Olyan játékok kerültek a szemem elé, amelyekről eddig azt gondoltam, soha többé nem látok hasonlót.
És most nevessenek ki! De igenis lázba hozott az a műanyag, fröccsöntött, nyerges kamion, ami az egykori Csepel teherautót mintázta, és szerintem minden óvoda kötelező tartozéka volt. Ahogy az a mából nézve bénának tűnő sárga villamos is, amelyért azonban annak idején ölre tudtunk menni játékidőben. A fém Cadillac, amire hetekig vágytam, a Kossuth téri maszeknál megvett lendkerekes rendőrautó, vagy éppen a karácsonyra kapott Skoda mentő- és kisteherautó is mind ott figyeltek a vitrinekben. Mondom, nem díszdobozban, érintetlenül, hanem úgy, ahogy valamikor egy gyerek kezéből, használat után kiestek. Esküszöm, láttam olyan tankot, amelyiknél majdnem felkiáltottam, hogy az az enyém, merthogy a csöve pontosan ugyanúgy volt letörve, mint egykor az enyémnek.
Mindehhez tegyük hozzá gyorsan, hogy a fiús részleg mellett a lányok játékainak is hagytak helyet bőven. Bár ott bennem csak az irtózatos Moncsicsi gyűjtemény ért el bármi hatást, a tízéves lányomon viszont láttam, hogy a legszívesebben beült volna a tárlókba, és nem bánta volna, ha otthagyom. Mert a 16 ezer régi (nagyon régi) és új (akár tegnapi) játék között ő is ugyanúgy megtalálta a neki tetszőt, ahogy én. Az pedig valószínűleg közös élményünk lett, ahogy a bejáratnál nagyon okosan kihelyezett, több száz Kinder figurát nézegetve azt próbáltuk felidézni, nekünk melyik volt meg.
Persze nem bírtam megállni, hogy kérdezzek. Így kiderült, hogy a rengeteg játék egyetlen ember gyűjteménye, aki mindezt egy önkormányzati ingatlanban mutogathatja. Sőt, van még néhány hasonló „kacatgyűjteménye” a városban, amelyek ugyancsak a főutca közelében tekinthetők meg, szintúgy a várostól bérelt helyiségekben. Azt persze nem tudhatták az „őrült” gyűjtő révén munkához jutók, hogy van-e bármiféle együttműködés a várossal, az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy mindebből Keszthelynek is van haszna. Ugyanis ezek miatt a Balaton nyugati végében lévő, a Festetics-kastély miatt kihagyhatatlan város, a kötelező turisztikai látványosságon kívül mással is csalogat.
És nevessenek újra! Hasonlót máshol, akár Szolnokon is lehetne csinálni. Persze nem magányos harcosként, hanem közösen. Most őszintén, meddig tartana összedobni egy hasonló játékgyűjteményt? Hány hét alatt jönne össze egy retró vagy nosztalgia gyűjtemény kisdobos övcsattal, első szériás színes tévével, kártyanaptárokkal és Bambis üveggel? Semmi másért, csak hogy nálunk is legyen már hab, hátha egyszer a torta is alá kerül.
