A néma levente története csak annyira bonyolult, mint Mátyás király igazságos meséi általában. A konfliktus az orrát fennhordó fiatal özvegyasszonyról és a belé halálosan szerelmes vitézről szól, aki az áhított csókért drágán megfizet. Ami aztán persze visszájára fordul, hiszen a szépséges özvegy beleszeret a szavát szó szerint tartó leventébe, aki a jóságos király közreműködésével taszítja örök, ám megérdemelt rabságba szíve választottját. Ha nem kerültek volna bele pajzán mozdulatok és kiszólások, akár gyerekelőadásnak is elmenne.
Főleg, ha az előadásra ránehezedő, erőltetett díszletekre és túlzó jelmezekre gondolunk. Mert ugye a legkisebbeknek vizuálisan is el kell magyarázni egy középkori olasz palotát, a reneszánsz visegrádi várat, és a sötét tömlöcöt. Ahogy a király és a királyné is csak akkor hihető, ha csillogó koronát és nehéz palástokat visel. Ugyanakkor felnőttként lemondtam volna a susogó drapériákról, a börtönbe letámasztott tanórai csontvázról, és minden felesleges díszről és pompáról. Ugyanis a darab és a szolnoki színészek játéka ezek nélkül is élvezhetővé tenné a darabot. Sőt, az lett volna az igazi közös játék, ha farmerban, jelképes díszletek között, vagy akár mai környezetben kel életre a pökhendiség, az ármány és a mindent megfordító szerelem története.
Barabás Botond a főszerepben mind a három felvonásban új arcát mutatja. Az elsőben visszafogott, halk, szenvedő szerelmes, amiből végre hiányzik a szokott harsánysága. A második részben megmutatja, hogy egy hang nélkül, a szemével, a mimikájával és a mozdulataival is képes játszani. A harmadikban pedig, amikor elváltoztatott hangon bújik a hóhér jelmezébe, eddigi egyik legjobb formáját hozza.
Molnár László Beppoként a történetet mozgató igazi komédiás, aki ha egy kicsit jobban elengedné magát, egyedül is elvinné a hátán a darabot. Amihez remek segítői a Gombos-Sárvári-Jankovics hármas, akik fülledt színt képesek vinni az egyébként kissé unalmas, a történet szempontjából nélkülözhetetlen első felvonásba. A magam részéről engedtem volna nekik, hogy Molnárral közösen nagyobb komédiát csapjanak az elején, mert így a bemutató közönsége sem feszengett volna azon gondolkodva, hogy most szabad-e hangosan nevetni, vagy értő arccal illik drámát nézni.
A második felvonás legemlékezetesebb színe Horváth Gábor, aki a király udvari bolondjaként tökéletesen beszélget és játszik önmagával. Ha sikerült volna eldönteni, hogy a néma levente meséjéből dráma vagy komédia készül, akkor biztos, hogy neki is sokkal több jelenet jutott volna, például Mátyás király körül bolondozva. Mert akkor mondjuk kevésbé lettek volna zavaróak azok az elkerülhetetlennek tűnő rém rímek, amelyektől néha Romhányi József Frédi és Bénije kopogtatott az agyamban. Illetve nem vártam volna a pillanatot, amikor Kautzky Armand bal profilját keretbe foglalva, felcsendül a rajzfilmből jól ismert zene.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók)
